A magyar és angol nyelvű Szemtanúk (Eyewitnesses) című katalógus a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiben található, a holokauszt rettenetéről szóló traumaábrázolásokról ad áttekintést. A kötet – amelyet Farkas Zsófia szerkesztett és állított össze – három rendkívül alapos tanulmányt is tartalmaz, ezek szerzői Farkas Zsófián kívül Marczisovszky Anna és Toronyi Zsuzsanna.
Aki látta a budapesti Ráday utcai 2B Galériában 2021 nyarán Szemtanúk címmel megnyílt tárlatot, ezt a kötetet fellapozva némi előnnyel indul: hiszen a kiállításon megrázó élmény volt a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiből összeválogatott traumaábrázolásokkal szembesülni.
Az előbbi mondatban természetesen szándékosan szerepelz a „megtekinteni” kifejezés helyett ez a szó: „szembesülni”, hiszen ez utóbbi részint utal a katalógus címére, részint pedig számunkra, kései utódoknak valóban szembesülésről, szembesítésről van szó. Olyan szemtanúk képi üzeneteit láthattuk a tárlaton (és most ebben a könyvben), akik a vészkorszak alatt, vagy közvetlenül utána dolgozták föl, vagy legalábbis próbálták feldolgozni azt, ami végső soron feldolgozhatatlan, azaz elbeszélhetetlen. S nemcsak a túlélők számára az, de – mint azt a Virág Teréz által elindított kutatásokból tudjuk – a traumák sok esetben átöröklődtek a másod- és harmadgenerációs holokauszttúlélőkben is, akik – a szüleikhez és nagyszüleikhez hasonlóan – szintén az (el)hallgatásba menekülnek.
Azt hiszem, ennek a képi anyagnak az egy kötetben való összegyűjtése tehát nem csupán tudományos és/vagy művészi szempontból roppant fontos, hanem lelkileg is az. Ezeket a képeket nézve, s az alkotásokat kiegészítő tanulmányokat olvasva az ember valamiképpen közelebb kerül ahhoz, amit a szemtanúk átéltek, pontosabban megéltek; holott mi sohasem fogjuk megérteni, hogy mit jelentett személyesen ott lenni Auschwitzban, de azt legalább megértjük ebből a kötetből, hogy milyen fontosak ezek a képi üzenetek az átélés, a jelenlét, a megélés szemszögéből nézve.
Ami a könyvet szerkesztő és összeállító Farkas Zsófia munkáját illeti, egyrészt nem lehetett könnyű dolga lelkileg: iszonyatos lelki megterhelést jelenthetett számára, amikor ezekből a tragikus képekből válogatott; ugyanakkor úgy vélem, a munka talán megkönnyebbüléssel is járhatott számára. Nem tudom eldönteni, hogy így volt-e, mert nem mertem nála erre rákérdezni (úgy éreztem, túl intim és személyes mélységekben kutakodnék), mindenesetre a megkönnyebbülést azért gondolom relevánsnak, mert a szemtanúk képeit nézve az ember voltaképpen nem is a természetes emberi kíváncsiságát elégíti ki, hanem feloldódik abban a vizuális térben, amit ez az anyag nyújtani képes.
Hiszen ez a traumatizált vizuális tér minden tragikuma ellenére magában rejt valamiféle lehetőséget arra, hogy a bennünk munkáló szorongás enyhüljön. Ezeken a képeken formát ölt a szenvedés, az embertelenség, a gyász és a kín; márpedig ha művészi formát nyer a tragikum, akkor befogadhatóvá, azaz feldolgozhatóvá válik; dacára annak, hogy az, amiről ez a könyv lényegében szól, szó szerint elbeszélhetetetlen, néma dráma.
* * *
Szeretném a figyelmükbe ajánlani a katalógus három tanulmányát is. Az előszóban ezekről összefoglalóan ezt olvashatjuk: „Kötetünk a művek komplexitásához mérten három szempontból próbálja megvilágítani az életrajzokat és a hozzájuk tartozó képkatalógust. A holokauszt dokumentálásáról, múzeum- és gyűjteménytörténeti szempontjairól Toronyi Zsuzsanna, az alkotások többségére jellemző narratív elbeszélésmódról Farkas Zsófia, a művek irodalmi párhuzamairól, az elmondhatóról és az elmondhatatlanról pedig Marczisovszky Anna írt”.
A kötet bemutatója a Kelet Kávézóban. Középen Farkas Zsófia, jobb szélen Toronyi Zsuzsanna
Toronyi Zsuzsanna: Múzeum vagy mauzóleum?
(A holokauszt emlékezete és dokumentációja a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiben)
Mint azt a szerző (aki a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója) megjegyzi: a második világháború és a holokauszt pusztításai után a múzeum magától értetődően már akkor részt vett a magyarországi holokauszt dokumentálására és a fennmaradt iratok, tárgyak begyűjtésére irányuló kezdeményezésekben, amikor más gyűjtemények erre még nem vállalkoztak, vállalkozhattak, s ebben fontos tényező volt a múzeum dolgozóinak személyes érintettsége és kapcsolatrendszere is.
A tanulmányból megtudjuk: a magyar holokauszt első tárgyi emlékei, relikviái a munkaszolgálatos századok ajándékaként kerültek a múzeumba. Ezek tárgyi bizonyítékai, forrásai a zsidókat érintő kegyetlenkedéseknek vagy a munkaszolgálatos századok titokban végzett zsidó szertartásainak, de egyúttal új szerepkörbe helyezték magát az intézményt is. Hiszen az adományozók – a tárgyak által – a nevük és emlékezetük megőrzését bízták a múzeumra.
Ezeknek a tárgyaknak a gyűjteményi megjelenése tehát gyökeresen megváltoztatta az eredetileg a judaizmus tárgykultúrájának megőrzésére vállalkozó múzeumot, amely így olyan emlékmúzeummá vált, melyben a holoakuszt története jelentős rétegként állandóan jelen van – írja Toronyi Zsuzsanna. Ennek problematikája abban áll, hogy – mint az igazgató fogalmaz – „a holokauszt narratívája minden tárgyra árnyékot vet, amit a múzeumi munka során ugyanúgy figyelembe kell vennünk, mint a tárgyak eredeti kontextusát. A múzeumi raktár sajátos mauzóleumi mellékzöngét nyer, és ellentmondásos szerepe lesz: a kiirtott (kiirtani szándékozott) kultúra emlékét őrzi, míg a múzeumlátogatás szinte rituális zarándoklattá válik”.
A szerző megállapítja: a holokauszt vizuális emlékezetének feszültségét az adja, hogy a pusztításról magáról nincs kép; vannak ikonikussá vált fényképek és filmfelvételek, de ezek mégsem tudják teljes mértékben bemutatni a holokauszt borzalmát: a kiszolgáltatottakhalála a gázkamrában semmilyen módon nem jeleníthető meg.
Toronyi Zsuzsanna egyik legfontosabb észrevétele a holokauszt emlékezetének paradoxona: az ikonikus képek a barbárság, a genocídium szimbólumai lettek, és ezzel párhuzamosan veszélyes módon trivializálódnak is, hiszen hozzászokunk a látványhoz, és megrázó hatásuk csökken.
Farkas Zsófia: Képpel írt történelem
(A holokauszt ábrázolhatóságának kérdése: a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár műveinek traumafeldolgozó képi elbeszélései)
Farkas Zsófia tanulmánya olyan kérdéseket feszeget, amelyek csak azokban fogalmazódhatnak meg, akik az átlagosnál sokkal érzékenyebbek a világ jelenségeinek (élesen fogalmazva: az élet és a halál) képzőművészeti ábrázolásain érvényességére. A kötet szerkesztője éppen ilyen személyiség (ez kiderül nemcsak ebből a kötetből, hanem az elmúlt évekbeli kurátori tevékenységéből is).
Az általa feltett kérdések között szerepel, hogy a holokauszt megjelenítésében végső soron milyen szerepet játszhat a képzőművészet. Azaz létezik-e olyan vizuális vagy írásos dokumentum, amely mentes volna a szubjektivitástól; az egyéni asszociációk, a humor vagy a játék, a műélvezet, a történtek egyéni vizuális nyelven való megfogalmazása összeegyeztethető-e a holokauszttal és a vészkorszak borzalmaival; elmondhatja-e a képzőművészet azt, amit a szavak nem fejezhetnek ki?
Megállapítása szerint a holokauszt borzalmait 1945-48 között megrajzoló művészekben erős elkötelezettség élt arra nézvést, hogy a tanúságtétel szándékával, a szemtanúk felelősségteljes feladatának tudatában dokumentálják az utókor számára a személyesen átélt eseményeket, sok esetben a saját stílusukat és egyéni művészi törekvéseiket is háttérbe szorítva.
Tehát a művek – mint azt Farkas Zsófia a kötetben közölt alkotások többségéről megállapítja – nem egyszerűen narratívak, hanem hatásukban is képregényekre hasonlítanak, hiszen azonos méretű, egymás mellé helyezett képkockákon mesélik el, „játsszák újra”, dolgozzák fel a lágerben történteket. Ennek kapcsán kifejti: a képregény műfaja egyrészt felidézi a gyermekkort, a játékok világát, másrészt magában hordozza a szereplőkkel való azonosulás lehetőségét.
„A trauma és a dráma helyett így az elbeszélésre, a narratívára helyeződik a hangsúly – a játék mint módszer eltávolít, helyettesít, megidéz, és közben talán a feldolgozás eszközévé, terápiává is válik” – írja. Ebből az következik, hogy a gyakran mese- vagy képregényszerű jelenetek egyedisége, virtuozitása mintha betöltené azt az űrt, amelyet a téma elmondhatatlansága, megközelíthetetlensége, érinthetetlensége okoz bennünk.
Abádi Ervin rajzai. Részlet a kötetből (72. o.)
Marcisovszky Anna: „Amikor a művész képpé formálja”
(Hagyomány és műfajkeveredés a holokausztirodalomban a Szemtanúk című kiállítás tükrében)
Tanulmánya elején a szerző a korai holokausztírások kapcsán rámutat: számos író vagy költő a második világháború alatt sem hagyott fel az írással, műveik mára nemritkán elválaszthatatlanul összefonódtak azokkal a tragikus körülményekkel, amelyekben megalkották vagy (mint Radnóti bori noteszét) felfedezték őket. Idézi Földes Anna megállapítását, aki az 1945–1947 közötti magyarországi korszakot – amikor „elementáris erejű információs anyagok” születtek – „az emlékiratok kiadásának, a lágernapló konjunktúrájának, hőskorszakának” nevezte.
Farkas Zsófia tanulmányához kapcsolódva Marcisovszky Anna fölteszi a kérdést: képes-e elmondani a képzőművészet azt, amit a szavak tudnak; felvetik- e a képek azokat a dilemmákat, amelyek az irodalomban gyakran igen hangsúlyos szerepet kapnak?
Ennek kapcsán a szerző megállapítja: az írott tanúságtételek egyik visszatérő motívuma a szemtanúszerep, a túlélő etikai helyzetéből fakadóan az írás, az átéltek ábrázolásának morális parancsa a halottak nevében. Mint írja, sokan a halottak helyett beszélnek; majd idézi Primo Levit, aki szerint nem a túlélők az igazi tanúk, mert az igazi tanúk azok, akik odavesztek – vagy akik visszajöttek, de némák.
A művek többségén a tanulmány írója szerint az átélt borzalmaknak valamiféle szükségszerű rögzítési szándéka, a dokumentálás etikai parancsa érződik, ez lehet a magyarázata, hogy a képeikhez sokan – akár egy riporter – írásos magyarázatot fűznek. Mint írja: a művek jelentős része kép és szó egyidejű olvasására sarkallja a nézőt, mert mintha a témával szemben mind a kép, mind a szó megbicsaklana, és egymást támogatva, egymás terébe lépve hívnák a másikat segítségül.
Marcisovszky Anna arra is felhívja a figyelmet, hogy nagyon sok írásban a túlélői szégyen, a bűntudat tematizálódik: mintha minden túlélő mögött ott lenne egy (vagy több) halott, aki helyette, miatta halt meg, azért, hogy ő visszajöhessen. Egyesek úgy érzik magukat, mint a „dögbogarak”, amelyek a tetemekből táplálkoznak…
* * *
Összességében leszögezhetjük, hogy a Szemtanúk révén a magyar holokauszt feldolgozásának (feldolgozhatóságának) igen fontos és jelentős műve született meg.
Maguk az alkotások, a képek, a rajzok, a grafikák eddig is ott voltak, s ezután is ott lesznek a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiben, csakhogy e kötet révén immár színvonalas, tudományos igényű mű áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a szó szoros értelmében képet és képeket kapjunk arról a belső világról, amelyet a túlélők hordoztak magukban 1945-ben és 1945 után.
A befogadáshoz elengedhetetlen az említett három tanulmány, hiszen a kötet nagy érdeme éppen az értelmezés, az árnyalás, a képzőművészeti és irodalmi kontextusba való helyezés. Nagy köszönet Farkas Zsófiának és munkatársainak!
A kiadvány megjelenését támogatta a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és a Nemzeti Kulturális Alap (NKA).
