Napi Talmud - Szánhedrin 38. "A tanúk figyelmeztetése"

A tanúk, mielőtt halálbüntetéssel járó ügyekben vallomást tennének, komoly figyelmeztetésben részesülnek, amely hangsúlyozza szerepük súlyát. Valójában egy hosszabb beszédet is elmondanak nekik ezzel kapcsolatban, íme a beszéd egy része:

„Tudnotok kell, hogy a halálbüntetéssel járó ügyek nem olyanok, mint a pénzügyi ügyek. A pénzügyi ügyekben, ha valaki hamisan tanúskodik, visszaadhatja a pénzt a jogos tulajdonosnak, és ezzel bűne jóvátehető. De halálbüntetéssel járó ügyekben, ha valaki hamisan tanúskodik, az elítélt vére, valamint annak a leszármazottainak a vére is, akik soha nem születhettek meg miatta, örökre az ő tanúvallomásának terhét viseli. Ahogyan ezt Káinnal kapcsolatban is látjuk, aki megölte testvérét, ahogyan írva van: 'Testvéred vére kiált hozzám a földről' (1Mózes 4:10). A szöveg nem azt mondja: 'vére' (dam, egyes szám), hanem 'vérét' (demei, többes szám). Ebből tanuljuk, hogy testvére vérének elvesztése mellett testvére utódainak vére is Káin terhére íródik…”

A pénzjogi ügyekben elkövetett hiba helyrehozható. De ha valakit kivégeznek, nem lehet visszaadni neki az életet — és azok a gyermekek sem születhetnek meg, akik megszülettek volna, ha életben marad. Ez a döntés visszafordíthatatlan.

A halálbüntetéses ügyek tanúihoz intézett beszéd így folytatódik:

„Ezért lett Ádám, az első ember egyedül teremtve, hogy megtanítson: aki egyetlen lelket pusztít el Izraelből, az olyan, mintha egy egész világot pusztított volna el. És aki egyetlen lelket ment meg Izraelből, az olyan, mintha egy egész világot mentett volna meg.”

Ez az egyik legismertebb mondat a Talmudban. A mai daf el is magyarázza ennek eredetét: Ádám volt az első ember, az egész emberiség tőle származik. Ha valaki őt elpusztította volna, azzal az egész emberiséget semmisítette volna meg. Ugyanígy, aki elpusztít egy embert, nemcsak az ő életét oltja ki, hanem minden lehetséges leszármazottját is megakadályozza abban, hogy megszülessen – vagyis egy egész potenciális világot pusztít el.

A mai daf egy sor rabbinikus történetet is közöl a bibliai Ádámról, ezek egyike különösen híres:

Reis Lakis mondta: Mit jelent az, ami írva van: „Ez Ádám nemzetségének könyve” (1Mózes 5:1)? Ez a vers arra tanít, hogy a Szent – áldott legyen – megmutatta Ádámnak minden nemzedéket és annak Tóra-magyarázóit, minden nemzedéket és annak bölcseit.

Eredeti kontextusában az 1Mózes 5:1 egy egyszerű nemzetségtáblázat kezdete. A midrási értelmezés azonban azt állítja, hogy Isten bepillantást adott Ádámnak a jövőbe, és megmutatta neki a nagy rabbikat, akik majd egykor élni fognak. Ez azt is jelenti, hogy Ádám láthatta Rabbi Akiva életét – talán a legnagyobb talmudi bölcsét –, aki csak későn kezdte el tanulmányait, mégis minden kortársánál nagyobb lett, és forradalmasította a Tóra értelmezését, tanítványok ezreit gyűjtve maga köré.

Akiva élete tragikus véget ért, amikor a rómaiak kivégezték a Bar Kochba-felkelésben való részvétele miatt. A 61. oldalán olvashatjuk, hogy amikor a hóhérok vasszögekkel tépték le Akiva húsát, ő a haldoklás pillanataiban is a ima szavait mondta. Tanítványai döbbenten kérdezték, hogyan tudja Istent dicsérni és hitét megvallani még akkor is, amikor ilyen kegyetlen módon hal meg. Akiva azt válaszolta: most van először alkalma arra, hogy valóban beteljesítse a parancsolatot: „Szeresd az Örökkévalót… egész lelkeddel.” Azáltal, hogy még a halálában is szerette Istent, végre teljességgel teljesítette ezt a micvát. És amikor kimondta a Smá utolsó szavát – meghalt.

Ádám, amikor mindezt látja, mélyen megrendül – ahogyan minden olvasó is, aki évszázadokkal később hallja ezt a történetet.

A rabbik képzeletében azonban nem Ádám az egyetlen, aki láthatta Rabbi Akiva életét és halálát. A 29b azt írja, hogy Mózes egy mennyei látomásban bepillanthatott Rabbi Akiva tanházába, és nézhette, ahogy Akiva a saját módszerével tanítja a Tórát. Akiva olyan magas szinten értelmezte a Tórát, hogy Mózes döbbenten fordult Istenhez:

„Világ Ura, ha ilyen nagy embered van, miért rajtam keresztül adtad a Tórát?” Isten így válaszolt: „Hallgass, ez a szándék merült fel előttem.”

Ezután Mózes így szólt Istenhez: „Világ Ura, megmutattad nekem Rabbi Akiva Tóráját – most mutasd meg a jutalmát is!” Isten így felelt: „Térj vissza oda, ahonnan jöttél.” Mózes visszatért, és látta, hogy Akiva testét darabolják egy hentesboltban. Mózes felkiáltott: „Világ Ura! Ez a Tóra, és ez a jutalma?!” Isten pedig így válaszolt: „ez a szándék merült fel előttem.”

Míg Ádámot elszomorítja Rabbi Akiva brutális vége, Mózest sokkolja. Ám Isten egyiküknek sem ad magyarázatot.

A rabbik ezekben a szövegekben fájdalmas igazságot mondanak ki: akik a Tóra tanulmányozásának szentelik életüket – még a legnagyobbak is –, nem mentesülnek a világ kegyetlenségei alól. Szenvedésük akár isteni akarat is lehet.

Ahogy újraolvassuk ezeket a történeteket, úgy érezhetünk, mint Ádám: szomorúság tölt el. És mint Mózes: megkérdezzük – ez a Tóra, és ez a jutalma?! Néha magunktól is megkérdezzük: ha nekem kell majd szolgálnom Istent „egész lelkemmel”, képes leszek-e rá? A válaszok hiánya – a csend – néha szinte elviselhetetlenül hangos.

A My Jewish Learning írása alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla