Sebeink ábrázolhatatlansága, avagy „a dokumentálás dühe"

2021. Augusztus 30. / 14:37


Sebeink ábrázolhatatlansága, avagy „a dokumentálás dühe"

Szerző: Kácsor Zsolt

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében található műalkotásokból Szemtanúk címmel rendezett színvonalas kiállítást a budapesti 2B Galéria, amely a tárlatot egy rendkívül izgalmasra sikeredett kerekasztal-beszélgetéssel zárta. A résztvevők azt vitatták meg, hogy a traumaábrázolásokat miként lehet megközelíteni irodalmi és történelmi szempontból, s mint kiderült: létezik olyan jelenség, amit „a dokumentálás dühének” nevezhetünk, s megtudtuk azt is, hogy egy grafika olykor pontosabban ábrázolja a valóságot, mint egy fotó.  


MAGYAR ZSIDÓ MÚZEUM ÉS LEVÉLTÁR gyűjteményében több olyan mű vagy album található, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg, a budapesti Ráday utcában található 2B Galéria a közelmúltban ezekből a művekből rendezett  kiállítást Farkas Zsófia válogatásában és rendezésében Szemtanúk címmel. A tárlat finisszázsán a téma irodalmi és történelmi aspektusait vitatta meg Vári György (a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa) moderálásával Farkas Zsófia kurátor, Marczisovszky Anna irodalomtörténész és Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója.

2b1.jpgA beszélgetés résztvevői balról jobbra: Farkas Zsófia, Marczisovszky Anna, Toronyi Zsuzsanna és Vári György

A kerekasztal-beszélgetésen Farkas Zsófiától megtudtuk, hogy a zsidó múzeum gyűjteményében nagyon sok, a holokauszt korabeli ábrázolásait különböző képzőművészeti albumokban is összegyűjtött mű van. Mint mondta, a művek mintegy 90 százaléka grafikai technikával készült, s megfigyelhető, hogy az ábrázolás motivációját illetően van bennük valami mélyen közös jellegzetesség. 

Azon túl, hogy az alkotások az átélt traumák és a kapott sebek frissességéről árulkodnak, Farkas Zsófia szerint feltűnő, hogy az albumokba gyűjtött műveket a művészek szokatlanul hosszú előszóval vezették be. Voltaképpen „indoklási kényszer” érezhető ki  a sorok mögül, mintha az alkotók feltétlenül valamiféle nagyon is személyes hangvételben szerettek volna feltárulkozni az olvasók előtt. 

Farkas Zsófiától azt is megtudhattuk, hogy szinte valamennyi mű figuratív, sőt, még azok a művészek is a figuratív ábrázolás mellett döntöttek, akikre amúgy jellemzőbb volt a nonfiguratív stílus. Kifejtette azt is, hogy a gyűjteményben lévő traumaábrázolások leegyszerűsítve három nagy csoportba sorolhatók: egy részük dokumentarista, mások narratívak, már-már képregényszerűek, a harmadik csoport pedig leginkább a szimbolista jelzővel minősíthető.

Ehhez kapcsolódva Toronyi Zsuzsanna, a múzeum igazgatója azt fűzte hozzá: még az 1990-es években kezdte rendezni a traumaábrázolásokról szóló anyagot, s feltűnt számára a precíz dokumentálási szándék, a történet ábrázolhatóságának és elmesélhetőségének elementáris vágya. Toronyi úgy vélte: a figuratív ábrázolásmód azért dominálhat a művekben, mert a lágerekben tilos volt fényképezni, így hát neki az volt a megérzése, mintha ezek a grafikák a fotók helyett készültek volna. 

Az igazgatónő hozzátette: a rajzokon szinte tapintható az elmondás epikus kényszere és a dokumentálás dühe, ennélfogva ezek a művek „igazibban” visszaadják a valóságot, mint a fotók. A fényképek ugyanis bizonyos értelemben meghamisítják a valót, elegendő csak arra gondolni, hogy ha az emberek kamerát látnak, szinte önkéntelenül belemosolyognak, mert ehhez szoktak hozzá. A grafikai művekből azonban hiányzik ez a „hamis” mosoly, következésképpen sokkal érzékelhetőbb az átélt borzalom. 

Ami a téma irodalmi megközelítését illeti, Marczisovszky Anna irodalomtörténész elmondta: a traumaábrázolások száma nem kevés az irodalomban, a gyűjteményben is több mint kétszáz irodalmi tétel sorakozik, a beszámolók jelentős része közvetlenül a vészkorszak után keletkezett. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra: árnyalja a képet, hogy 1948 után a holokausztot elhallgatták, arról a hivatalos közbeszédben nem beszéltek. 

Mint fogalmazott, az írásos ábrázolásokban az a közös, hogy érződik bennük valamiféle szégyen, a megalázottság és a meghurcoltatás szégyene, amely a tanúk, a túlélők jelentős része számára egyenlő volt a szégyenük elhallgatásával. Ennek kapcsán tette föl Marczisovszky Anna azt a gondolatébresztő kérdést, hogy a szégyenérzet vajon jelen van-e a képzőművészeti alkotásokban is, vagy csak az írásos beszámolókra jellemző?

Marczisovszky Anna felvetéséhez kapcsolódva Farkas Zsófia úgy fogalmazott: nehéz erre a kérdésre egyértelmű választ adni, hiszen a képzőművészet lényegében azt a „hiányt” tölti ki, amit sem a kép, sem a szó nem képes megragadni. 

A tárlatról szóló cikkünket EZEN A LINKEN olvashatják.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Zsidó világ
Jonathan Sacks rabbi Mirjam szerepének fontosságáról
Megemlékezések
Pápán és Mohácson is megemlékeztek a holokauszt áldozatairól
Megemlékezések
Holokauszt-emlékhellyé alakul a prágai Bubny vasútállomás