Ne zárkózzunk be, hanem menjünk a dolgok elébe – jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 15 óra 59 perckor köszönt be, a királynő holnap este 17 óra 05 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a VÁJÉRÁ hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

„És fölemelte szemét és maga elé nézett, íme, három férfiú áll előtte, és midőn látta őket, eléjük futott a sátor bejáratából és leborult a földre…” 
(1 Mózes 18:2)

Amikor Ábrahám a pusztában a nap legmelegebb órájában kiül a sátra elé és az arra járó, három „idegen férfiú” előtt leborul, látszólag teljesen értelmetlenül cselekszik: nem tudja, hogy kik előtt borul le, nem tudja, hogy kiket invitál be magához, nem tudja, hogy kiket vendégel meg frissen sütött kenyérrel és hússal. És mégis megteszi. 

E furcsa jelenet kapcsán sokszor olvashatunk arról: ez a történet nem más, mint annak kifejezése, hogy rendíthetetlen bizalommal kell lennünk ismeretlen embertársaink iránt, mert a másik emberben az isteni képmást kell látnunk. 

De mindannyian tudjuk, hogy ez életszerűtlen. Tegyük a kezünket a szívünkre: el tudunk képzelni egy 99 éves öregembert, aki kiszolgáltatja magát és háza népét három idegennek? El tudjuk képzelni magunkról, hogy ha becsönget hozzánk három idegen ember, akkor behívjuk és megetetjük őket, meg sem kérdezvén tőlük, hogy kicsodák és mit akarnak tőlünk? Nagyon képmutatónak kell lennie annak az embernek, aki erre a kérdésre igennel válaszol ma, 2025-ben. 

A világ veszélyes és tele van romlott emberekkel. Ezt maga a hetiszakaszunk támasztja alá Szodoma és Gomorra példájával. Honnan tudhatnánk, hogy a hozzánk becsöngető idegen alakok vajon nem „Szodomából”, azaz a bűn sötét birodalmából érkeztek-e hozzánk az életünket fenyegetve?

És lám, Ábrahám mégis azt teszi, amit mi talán soha meg nem tennénk. Pedig bizonyos értelemben ugyanolyan ember volt, mint mi, legalábbis abban a tekintetben, hogy az ismeretlen jövőtől, akárcsak mi, ő maga is félt. Honnan lehet ezt tudni? És miképpen vett erőt a félelmén?

A lehetséges magyarázat az előző hetiszakaszban rejtőzik. Emlékezzünk csak vissza a Leh-Lehá hetiszakaszból a híres szavakra:

„Ezen dolgok után szólott az Örökkévaló igéje Ábrámhoz látomásban, mondván: »Ne félj, Ábrám, én pajzsod vagyok, a te jutalmad igen nagy lesz«” (15:1).

Majd valamivel később ezt olvassuk:

„Mikor Ábrám kilencvenkilenc éves volt, megjelent az Örökkévaló Ábrámnak és szólott hozzá: »Én vagyok a mindenható Isten, járj előttem és légy tökéletes…«” (17:1). 

E sorokból kiderül, hogy Ábrahám (akkor még Ábrám) félt – különben nem akarta volna megnyugtatni az Örökkévaló. És kiderül az is: Ábrám nem volt tökéletes – különben az Örökkévaló nem biztatta volna arra, hogy legyen tökéletes. Igen, ő tehát éppen olyan volt, mint mi: mi is félünk és mi sem vagyunk tökéletesek. 

De vajon mi szükséges ahhoz, hogy legyőzhessük a félelmünket és próbáljunk törekedni – ha nem is a tökéletességre –, de a jóra? Erre már a Vájérá hetiszakasz adja meg a választ. Azt tanulhatjuk meg Ábrahám és a három idegen férfiú történetéből, hogy a helyzetet, amelyben leküzdhetjük természetes, emberi korlátainkat, mi magunknak kell megteremtenünk. Elébe kell mennünk a történéseknek ahhoz, hogy a történés megtörténhessen.

Ábrahám éppen ezt tette. Megfogadta az Örökkévaló tanácsát: nem félt, majd törekedett a tökéletességre. Kiült hát a sátra elé, ami azt jeleni: Ábrahám nyitott volt a kínálkozó lehetőség megragadására. Nem zárkózott el attól, ami következik, következzék bármi. Majd amikor lehetőség kínálkozott, akkor „elébe ment” annak, ami következett: és ami következett, nem más volt, mint a sorsdöntő találkozás. 

A Tóra nem arra biztat minket, hogy nyakra-főre vendégeljünk meg minden utunkba kerülő idegent. Ez veszélyes, ez az életünkbe kerülhet. A Tóra arra kér minket, hogy ne szorongjunk, ne aggodalmaskodjunk, hanem legyünk kezdeményezők: „üljünk ki” a „sátrunk” elé nyitott szemmel és ismerjük fel a világban azokat, akik társaink lehetnek az úton. 

Mert ha behúzódunk a biztonságosnak hitt „sátrunk” magányába, akkor magunkra maradunk, és elkerüljük a találkozást azokkal az „idegenekkel”, akikről később bebizonyosodik: ők a legfontosabb szövetségeseink.

Jó szombatot!