„Néha én magam is elsírom magam a saját soraimon” – Búcsú Fenyő Miklóstól

Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel” – szólt a kérés évtizedeken át, és mi engedelmeskedtünk neki. Ma azonban elhallgatott a Hungária alapító frontembere, a magyar könnyűzene megkerülhetetlen alakja, LEGENDÁJA. Fenyő Miklós életének 79. évében távozott, maga mögött hagyva egy egész birodalmat, amit az amerikai ’50-es évek életérzéséből épített fel nekünk. Ő volt az örök híd a nagyvilág és a pesti aszfalt között: Elvis Made in Hungária, Made in Újlipótváros.

Amikor elcsendesedik a zene és kihunynak a neonfények, nemcsak egy énekes távozik, hanem az a tartás is, amit évtizedeken át tanultunk tőle. Fenyő Miklós jóval többet adott a rock and rollnál: megmutatta, hogyan maradhatunk a legnehezebb időkben is őszinték, és hogyan lehet mosollyal lázadni a szürkeség ellen – úgy, hogy közben nem keseredünk meg.

Megemlékezésünk két beszélgetés – Rick Zsófi 2004-es, a Szombat folyóiratban megjelent interjúja és a Rónai Egonnak adott kései vallomása – alapján idézi fel az embert a csillogó zakó mögött. Bár származásáról és vallási gyökereiről a nyilvánosság előtt sosem beszélt, a szövegeiből ez az identitás mindig visszaköszönt. Ott volt a sorok között a szabadságvágya, a „sehol sem lenni teljesen otthon” élménye, az imádott Újlipótváros utcáihoz és a gyökerekhez való makacs hűség.

Angyalföldön, a Pannónia utcai Általános Iskolában egy 9 éves ifjú drámai körülmények között megszakította tanulmányait 1956 utolsó hónapjaiban, amikor még nyitva voltak a határok. A kis Fenyő Miki egy volt a mintegy 200 ezer magyar – közöttük sok-sok ezer magyar zsidó – közül, akik a forradalom leverése után elhagyták az országot.

Szabadság és belső tartás

Számára a rock and roll sosem jelmezt jelentett. Ahogy a Szombatnak fogalmazott, Amerikából egyfajta „fejbólintást a szabadságra” hozott magával – egy belső bizonyosságot, amit itthon senki nem vehetett el tőle. Ez a zene erkölcsi alapállás volt számára. Élete egyik utolsó nagy beszélgetésében fejtette ki, hogy a stílus lényege valójában a tisztaság: „Ha ez vezet téged, akkor mindig őszinte leszel, mindig komoly leszel, de soha nem leszel komor.”

A „közönségdíj” és a sorsszerű út

Sosem kételkedett abban, hogy ezt az utat neki szánták. „Úgy érzem, ezt az egészet mintha nekem találták volna ki” – mondta egyszer. Bár kapott hivatalos kitüntetéseket, ő egyetlen címre volt igazán büszke: arra, hogy „közönségdíjas” ember. A színpad nem munkahely volt számára, hanem az a hely, ahol a közönség szeretete minden fájdalmat és kétséget elnémított.

Amikor kiürül a világ

Utolsó vallomásaiban már nem a „Csókkirály” szerepét játszotta. Őszintén beszélt arról, hogyan válik magányossá az ember: „Az ember észreveszi, hogy kimegy alóla a világ.” Szomorú volt hallani, ahogy a régi barátokról beszélt, akikkel még az óvodában kezdte, és akik közül már alig maradt valaki. Ebben a csendben talált vissza a „Járom az utam” egyszerű igazságaihoz. Bevallotta: néha ő maga is elsírja magát a saját sorain.

Fenyő Miklós úgy ment el, ahogy élt: szabadon, pesti vagányként és örök álmodozóként. Emléke ott marad a felcsavart szőnyegekben, de leginkább abban a hitben, hogy az életet csak emelt fővel és egy kis rock and rollal érdemes végigjátszani.

Őszinte részvétünket fejezzük ki a családnak és a hatalmas rajongótábornak. Mély fájdalommal búcsúzunk Újlipótváros nagy fiától, az örök buli- és csókkirálytól, aki zenéjével és lényével generációk életét aranyozta be.

Emlékéből és emlékeiből fakadjon áldás!

//

Fenyő Miklós 1947. március 12-én született Budapesten. Általános iskolai tanulmányait a Pannónia utcában kezdte, de már az Egyesült Államokban fejezte be - családja ugyanis az 1956-os forradalom után elhagyta az országot. Amikor hazatértek, a Landler Jenő Villamosipari Technikumba járt, ahol osztálytársa és barátja volt a tragikus sorsú gitáros, Barta Tamás. Mivel többet jártak az intézmény mellé, mint az órákra, 1964-ben kirúgták őket, Fenyő végül a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett.

Mozgalmas és gazdag pályája során a Hungária együttessel és szólóban harmincnál több lemeze jelent meg, köztük többszörös platina- és aranylemezek, gyémántlemezt is átvehetett a zenéjével eladott, több mint ötmillió hanghordozóért. 1990-ben kapta meg a Magyar Rádió nagydíját, az EMeRTon-díjat, 1992-ben az Arany Zsiráf Mahasz-nagydíjat, 1996-ban Huszka Jenő-díjjal tüntették ki, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át, és szűkebb pátriája, a XIII. kerület díszpolgára lett. 2006-ban kapta meg az Artisjus Életmű-díjat, 2008-ban a Pro Urbe Budapest-díjat, 2017-ben a Fonogram Életműdíjat.