"Lélekben összeölelkezve, fájó szívvel búcsúzunk tőled" – Gyászbeszéd Dr. Schweitzer Gábor temetésén

Dr. Schweitzer Gábortól – a fájdalmasan fiatalon elhunyt férjtől, apától, testvértől, a neves jogásztól, történésztől és kutatótól, a baráttól, a hittudós lélekkel megáldott embertől – búcsúztunk ma a Kozma utcai zsidó temetőben, ahol több százan kísértük el utolsó útjára. Dr. Verő Tamás főrabbi gyászbeszédét olvashatják.

Pár órája még hávdolét tartottunk. Érzékszerveinkkel elválasztottuk a szentet a profántól, a sábeszt a hétköznaptól. Gábor egyik legkedvesebb gyermekkori emléke volt a pécsi közösségben sokszor átélt szombatbúcsúztatási szertartás: ahogy felemelte magasra a fonott gyertyát, és várta, mikor csöppen a megolvadt viasz a kezére. Most mi állunk itt, és a lelkünkben a megolvadt viasz fájdalmas cseppjétől felszisszenve választjuk szét: az életet a haláltól.

Az egész közösség értetlenül és mélyen megrendülve értesült pénteken a tragikus hírről, hogy Gábor, Ávrohom Smuel ben Jehuda, itt hagyott bennünket. 

Azon kevesek egyike, aki nem csak származásilag volt neológ, de ezt a hovatartozást tudatosan, mély hittel élte meg. Ugyanez a tudatosság hatotta át szakmai életútját is. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem nagyra becsült tanáraként a jövő nemzedékeit oktatta, miközben a Jogtudományi Intézet kutatójaként a jog- és történelemtudomány területén alkotott maradandót. Életművének méltó megkoronázásaként 2020-ban a szakma legkiválóbbjainak felterjesztésére, valódi szakmai elismerésként vehette át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje Polgári Tagozata kitüntetést.

A címek és rangok mögött azonban mindig ott volt az Ember, aki a gyökerekből táplálkozott. 

Pécs nemcsak szülővárosa, de lelki otthona volt. Visszajárt a zsidó közösségbe, amely kutatómunkájának is fontos állomása volt. Ha a munka fáradalmai után pihenni vágyott, Taliándörögd vagy Veszprém (Balaton környéke) jelentette számára a menedéket. Az ott töltött idő adta meg számára a teljes nyugalmat, a valódi kikapcsolódást. Lelkének két fő tápláléka volt: az olvasás, és a családdal töltött idő.

Mindennél fontosabbak voltak számára a szoros családi kötelékek. 

Végtelenül szerette családját, akikre rendkívül büszke is volt. Élete minden pillanatában magában hordozta szülei szellemi örökségét és páratlan egyéniségét. Fontosak voltak számára a családi események, Petrával nemrégiben tervezték házasságuk megerősítő szertartását. Előtte a Frankel zsinagógában Marci bár micvójára készültek együtt, nagy odafigyeléssel. Andris és Peti már felnőtt emberek, büszkén figyelte életük alakulását, de Gábor apai szívében néha még mindig kisfiúk maradtak. A családi társasjátékok és kirándulások önfeledt pillanatai mára féltve őrzött, örök emlékekké váltak. Testvérével, Judittal különleges kapcsolat fűzte össze őket: bár sokat heccelték egymást, a csipkelődések mögött mindig ott volt a bizonyosság, hogy a fontos pillanatokban rendíthetetlen támaszai egymásnak.

Az elmúlt fél év embert próbáló időszak volt. De Gábor türelmesen, alázattal viselte betegségét. 

Együttműködő volt, küzdött, hitt és tervezett. Nem adta fel, mert erőt merített szerető családjából. A kórházi ágyon sem hagyta el a hite: rendszeresen imádkozott (davenolt). Ezúton is hálás szívvel mondunk köszönetet mindazoknak az orvosoknak, ápolóknak, gyógytornászoknak és pszichológusoknak, akik az elmúlt hat hónapban szakértelmükkel és emberségükkel segítették őt a küzdelemben.

Drága Gábor!

A családi együttlétek végén, a búcsúzás pillanataiban mindig elhangzott tőled a féltő kérdés: „Látunk még a héten?” Ez az egykor oly természetes, hétköznapi mondat most fájó visszhangként töri meg a csendet. Bár a földi időmérés szerint ezen a héten a szemünk már nem láthat, a hitünk – melyhez Te is oly rendíthetetlenül ragaszkodtál – azt súgja: a szeretet köteléke nem szakad meg, csak átalakul.

Ner Adonai nismát ádám.” – „Az ember lelke az Örökkévaló lángja.” 

A pécsi mécses most ellobbant, de a fény, amelyet tudásoddal és lényeddel a lelkünkben gyújtottál, olthatatlanul tovább él bennünk: Petra, Andris, Peti, Marci, Judit és Matyi, Kata, Debóra, Éva, Imi és Eszter. A barátok, munkatársak és tanítványok közössége, kiegészülve a Téged személyesen nem ismerő, de mélyen tisztelő sokasággal, most lélekben összeölelkezve, fájó szívvel búcsúzunk tőled.

Emlékedből fakadjon áldás! Zihrono livraha.

Nyugodj békében!