A közelmúltban került a boltokba A holokauszt Magyarországon nyolcvan év
múltán – Új kutatási irányok című
tanulmánykötet, amelynek egyik szerkesztője Pataricza
Dóra történész volt. A könyv kapcsán kérdeztük többek között a szakmai
munkáiról, kutatási területeiről, finnországi életéről, és egy különös szegedi
botrányról, amellyel kapcsolatban Rachel
Weisz színésznő neve is szóba kerül.
– Mielőtt bekapcsoltam a diktafont, azt mondta, hogy „a
leges-leges-legizgalmasabb dolog, amit el tudok képzelni, az a szegedi zsidóság
történetének kutatása”. Mi tett önre ilyen nagy hatást?
– A felmenőim révén családi kötelék fűz
Szegedhez, ezért először családfakutatással foglalkoztam, de miután egyre
izgalmasabb helyi zsidó történetekre találtam rá, hajtott a vágy, hogy minél
többet megtudjak nemcsak a saját családomról, hanem a közösségükről, a
mindennapjaikról, az életükről. És ennek egyszerűen nincs vége! Ráadásul a
szegedi zsidó hitközség archívuma a legnagyobb vidéki hitközségi gyűjtemény, a
nagyságáról sokat elmond, hogy összesen huszonöt folyóméternyi anyagot tettünk
rendbe 2018-19-ben. Annyi, de annyi
anyag van, hogy az egészen elképesztő. Két kolléganőmmel, Oszkó Ágnessel és
Bányai Viktóriával most éppen a szegedi zsinagóga angol nyelvű tudományos
monográfiáját írjuk, nagyrészt az archívumi anyag alapján.
– S mire vonatkozott a „leges-leges-legizgalmasabb”
jelző?
– Több mindenre, mert nagyon érdekes
történetekre bukkantam, de ha egy aktuálisat kellene kiemelnem, az a szegedi
rituális textíliák kutatásához köthető. Ezt a már említett Bányai Vikivel
kutatjuk évek óta, 2020-22 között forrást is sikerült szereznünk az anyag
rendbetételére, konzerválására. Egy részét restauráltatni is tudtuk, nagy
szerencsénk, hogy Szegeden dolgozik egy kiváló textilrestaurátor szakértő, Katkóné
Bagi Éva, akinek igen sokat köszönhetünk. Mivel a rituális textilek
restaurálása iszonyú drága műfaj az alapanyagok, selymek, bársonyok,
aranyozások miatt, ezért a szegedi zsinagóga 1903-as avatási textíliáiból a
fehér kollekciót tudtuk restauráltatni. De volt egy kék is, ami azért izgalmas,
mert ez egy szefárd kollekció, és Magyarországon egészen biztosan 1903-ban sem
volt túl sok szefárd Tóraköpeny és parochet (a Tóraszekrény függönye – a
szerk.). Mára viszont egy sincsen, illetve Szegeden van összesen három: egy
darab parochet és két darab Tóraköpeny. Toronyi Zsuzsival, a zsidó múzeum
igazgatójával egyeztettem erről, tőle tudom, hogy van náluk egy szefárd
területről származó textília, azon viszont nincs szefárd motívum. De ebben nem
a szefárd vonatkozás a legizgalmasabb, hanem az, hogy a szegedi zsinagóga
1903-as avatása után pár hónappal kitört egy aranyfonál-hamisítási botrány a
helyi zsidó közösségben…
– Ó, csak nem az történt, hogy valaki így akarta olcsón
„megoldani” azt aranyozást?
– Ez a valaki Joseph Sternberg volt, az ácsi
rabbi fia, a maga korában nagyon híres, ortodox zsidó könyvkiadó, aki
hímzőműhelyt is működtetett. Tizenkét gyerekkel maradt özvegyen 1902 szeptemberében,
talán ez lehetett az egyik oka, hogy ő kapott megbízást tizenegy rituális
textília elkészítésére a szegedi zsinagóga avatási ünnepségére. De a hímzések
egy része elkezdett feketedni és tizenegy szövetből öt esetében felmerült a
kétség, hogy megfelelő minőségű és összetételű volt -e az általa használt fonal.
A gyűjteményünkben a tíz textilből három maradt fenn. A Szegedi Egyetemen pár
hete megvizsgáltattuk ezeket, és azonnal meg is jött az eredmény: a három
szövetből az egyikben egy gramm arany sincs. De még ezüst sem. Semmi.
– Azért ebben van valami szívszorító is! Tizenkét
gyereket kellett etetnie és nevelnie, nem csoda, hogy szegény feje igyekezett
spórolni a hozzávalókon…
– Nem szabad rögtön rosszat feltételezni róla,
ugyanis nem tudjuk, hogy mi történt valójában. Miután kitört a botrány,
Sternberg azzal védekezett, hogy az egyik lányát küldte el aranyfonalat venni,
és ő véletlenül nem azt vette meg, amit kellett volna. S az is előfordulhatott,
hogy a lányt átverte a fonalárus. Nem tudhatjuk, mert a fonalárus nevét nem
sikerült kideríteni. De legalább van az esetről huszonhárom darab, gót betűs
német nyelvű levelünk, meg ugye egy textilünk, ami nyomokban sem tartalmaz
aranyat…
– Regénybe illő, csodálatos történet!
– Ugye? Szerintem is. Még érdekesebb, hogy Joseph
Sternberg tizenkét gyereke közül a legtöbben Izraelben telepedtek le, de
egyikük Angliában kötött ki. És az ő unokája Rachel Weisz, a világhírű angol
színésznő.
– Micsoda tanulmány lesz ebből!
– Éppen ezen dolgozunk, az elmúlt hetekben
gyakorlatilag minden este ezt a cikket írtuk. Remélhetőleg az izraeli Bar Ilan
Egyetem Ars Judaica című folyóiratában jelenik majd meg, ahová most
éppen olyan tanulmányokat válogatnak be, amelyek egy-egy zsidó kézműves, iparos
élettörténetét mutatja be.
– Nagyon kíváncsi vagyok! Hadd kérdezzek most egy
magánéleti dolgot: mikor és miért került Finnországba?
– Tizennégy éve azért
mentünk ki oda, mert a férjem ott kapott munkát. A cég, ahol dolgozott, idén máshová
tette át a székhelyét, mi pedig úgy döntöttünk, hogy Bécsbe költözünk. Négy
gyermekünk van, a negyedik már Finnországban született, ők mind finn zsidó
iskolába jártak.
Pataricza Dóra. Fotók: Mazsihisz.hu
– Az ember nem is gondolná, hogy Finnországban annyi
zsidó él, hogy még iskolájuk is van.
– Pedig a finn zsidó iskola fantasztikus!
Egyrészt ingyenes, ami azért ritkaság, másrészt a finn oktatási rendszeren
alapul az egész, úgyhogy a diákok kiváló minőségű oktatást kapnak. Nem
terveztük, hogy ott leszünk ilyen sokáig, de annyira jó volt az iskola, hogy
nem találtunk jobb helyet, ahová érdemes lett volna költözni. Egyébként kb. 2
ezer zsidó él Finnországban.
– Mi a munkája Finnországban?
– Nem tanítok, hanem kutatok, most éppen két
kutatási projektben dolgozom. Az egyik a finn antiszemitizmus, amit 2023.
január 1-jével kezdtünk, de sajnos október 7-e óta ez a projekt egészen más
volumenű. Ezzel párhuzamosan
kolléganőmmel, Czimbalmos Mercédesszel mi végeztük el először Finnországban az
Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) által máshol öt évente elvégzett
antiszemitizmus-kutatást. Három nappal az október 7-i tragédia előtt küldtük ki
a kérdőíveket és ezt tükrözik az eredmények. Finn viszonylatban nagyon sok
választ kaptunk: becsléseink szerint a finn zsidók több mint 20 százaléka
válaszolt. Ha összevetjük ezt azzal, hogy az FRA kérdőíveire átlagosan 5-6
százalék szokott válaszolni, akkor a finn adat kimagasló. És sajnos azt kell
mondjam, hogy Finnországban is romlik a helyzet: az emberek úgy érzik, hogy
erősödik az antiszemitizmus.
– Mi a másik projekt, amelyben részt vesz?
– Ezt idén januárban kezdtem a Helsinki
Egyetemen félállásban, a kisebbségek temetőinek kutatására jött létre egy projekt,
én foglalkozom a zsidó temetőkkel.
– A holokauszt Magyarországon nyolcvan év
múltán című tanulmánykötet kapcsán ültünk le beszélgetni, amely arra keresi
a választ, hogy mik a holokauszt kutatásának új irányai jelenleg. Mit lehet
erről összefoglalva mondani?
– Új irány a marginalizált csoportok kutatása,
a genderkutatás, a roma nők kutatása, ami ugye duplán marginalizált csoport, és
jelentős a helykutatás is, a GIS, azaz a Geographical Information System
használata. A kötetben hat blokkba rendeztük a tanulmányokat, ezek a
következők: Antiszemitizmus és társadalmi reakciók; Gettósítás és
munkaszolgálat; Lágerek; Mentési kísérletek; Újrakezdés, korai emlékezet; A
holokauszt az irodalom tükrében.
– Ön mivel szerepel a kötetben?
– Lénárt András kollégámmal a cionista
mentőakció szegedi csoportjának sorsát mutatjuk be a Kiválasztottak című
tanulmányunkban.
– Mire utal a cím?
– Ehhez tudni kell, hogy 1944 júniusának végén
Szegedről három, egymást követő transzporttal 8617 embert vittek el a halál- és
koncentrációs táborokba. Az utolsó
csoportban volt mintegy öt tucat, úgynevezett „kivételezett személy”, többek
között Löw Immánuel, Frenkel Jenő, Jungreisz rabbik és családjaik, illetve
Biedl Samu volt hitközségi elnök családja, akiknek nagy része Budapestre,
kisebb része pedig a Kasztner vonattal Svájcba került.
Különböző feljegyzések és visszaemlékezések alapján próbáljuk bemutatni, hogy kik, miként és miért kerültek a kivételezettek közé, milyen kapcsolat állt fenn közöttük, és mi történt velük pontosan.
Hogy ez mennyire nem egyszerű, azt jól mutatja: a
látszámot sem tudjuk pontosan, ezért fogalmaztam úgy, hogy mintegy öt tucat
emberről van szó. Az egyik leírás szerint 66-an voltak, de a mi számításaink
szerint maximum 62-en lehettek. A 62-ből 58-at azonosítottunk. Azért lényeges,
hogy megtudjuk, kik voltak ők, mert nem mindegy, hogy kire és miért sütik rá
azt a bélyeget, hogy kiválasztottak, kivételezettek voltak egy „prominens”
vonat utasaiként… Hiszen hogyan állíthatjuk valakiről, hogy kivételezett vagy
szerencsés volt, ha ő maga és a felesége túlélte ugyan a holokausztot, de
mindkét gyermekük odaveszett? Ilyen esetekben nem lehet találgatni. Egy
történész nem találgat, hanem minden lehetséges dokumentumot, adatot,
tanulmányt és forrást felkutat. S kiderül, hogy az úgynevezett kivételezettek
egy része talán sokkal jobban járt volna, ha másik transzportba kerül…
A
holokauszt Magyarországon nyolcvan év múltán – Új kutatási irányok, szerk.
Klacsmann Borbála, Pataricza Dóra, Buchmüller Péter. Az Országos Rabbiképző –
Zsidó Egyetem (OR-ZSE) kiadványa, 2024, 432 oldal, 5990 Ft.
Kapható az
OR-ZSE könyvtárában, az Írók Boltjában, a Láng Tékában és az Atlantisznál.
