Mai születésnapos: Benedek Miklós, az utolsó úriember a magyar színpadon

Valami fölényes, elegáns bölcsesség van a gesztusaiban, a sokat látott ember bölcs lemondása, tapintat és mértéktartás. Tökéletes Turai, a Játék a kastélyban játékmestere és ő a legendás Budapest Orfeum lelke.

Az apukája harsány, ragyogó kabarettista volt, akit zsidó színész létére azzal viccelt meg a sorsa, hogy a karácsonyi bejglihez fűződött a legemlékezetesebb bemondása. Az, hogy bár elmúla már vízkereszt, aztán a farsang ünnepe is, de nem múla el a bejgli, a bájgli, az elfogyaszthatatlanul sok sütemény, amelyet ilyenkor készítenek a családok és ahogy a fa árválkodik csupaszon a szobában hetekig, amíg kidobják, így jár szegény bejgli is a tepsiben. A zsidó családok viszont mindenből egy vájdlinggal főznek, ott legalább nincs különbség, magyar zsidók és nem zsidók közös szokása, hogy evéssel ünnepelnek, ez szép és jó szokás, Isten tartsa meg.

Benedek Miklós nem harsány kabaréjátékos, hanem kifinomult, halk szavú jellemszínész. Arisztokratikus alkat, hűvös és fegyelmezett, mintha mindig ugyanazt a figurát játszaná, úgy érezzük, ismerjük, pedig csak a színpadon láttuk többnyire. És ez az egy figura mindig éppen a helyén van minden darabban, hát így van ez, kérlek alássan,

Stux, maga vérbeli párizsi lett-bókolnak neki a lipótvárosi hölgyekelalélva a rendszerváltás előtti évtizedben, amikor még csak 30-as évei közepén jár és Császár Angelával és Szacsvay Lászlóval együtt felélesztik a Budapest Orfeumot, összeállítanak egy formás és megrázó történelmi rövűt Nagy Endrétől (Benedek Miklós) Hitlerig és kicsit tovább, az 145 utáni alaptalan reménykedésig. A történelem pusztított, gázolt, ölt, közben pedig az orfeumban a kiszolgálás, a kedves vendég igényeinek messzemenő figyelembevételével folyt tovább, legfeljebb néha szétlőtték a várost, esetleg megszállták, tetemrehívták, amiért vörös rongyokba burkolózott, a város meg, bár majdhogynem elpusztult, azért csak nevetett tovább önmagán és változó urain. Mert volt egyszer egy ember, szakálla volt kender, felmászott a fára, leesett a sárba és volt egyszer egy tenger, azon volt egy ember, felmászott a trónra, nem mászik le róla, annyit segítünk, hogy ezt az embert szintén Miklósnak hívták és egészen 1944-ig nem „mászott le” a trónról. Az érzelmek azonban mindig visszafogottak voltak, játék volt és dal, mintha mi sem történt volna, amikor minden véget ért. Van például az a vers a kabátról és a rajta lévő sárga csillagról, hogy "a nem, s megtalálót kérem, ha szíve jó s a lelke tiszta, hogy a csillagot tartsa meg, csak a kabátot küldje vissza”. Sárga csillagos pesti humor.

Néhány éve láttuk Turaiként, bölcs és gyengéd cinikusként Molnár Ferencnél és ragyogó volt, mint mindig. A szerelem csak bajt csinál, de hát kikerülhetetlen, ezek a szegény fiatalok megállás nélkül szerelmesek, ömlengenek, hisztiznek, ha átverték őket, pedig mindig átverjük egymást, mit kell ezen fennakadni, aztán szívenlövik magukat, mint egy rossz melodrámában és nem komponálják meg a zenét a darabomhoz, micsoda rendetlenség. Az egyetlen megoldás az irodalom, az, hogy hazudjunk gyorsan valami hasznosat és megnyugtatót. Turai pedig rutinos drámaíró, egy éjszaka alatt hazudik egy drámát. Molnár Ferenc kegyetlenül öngúnyos lélektani tragikomédiája épp az a szöveg, amelyet életre kelteni Benedek Miklós megszületésének legfőbb oka lehetett. Pazar volt, fergeteges, könnyfakasztó, magasztos és vicces.

És akkor most, ma 71 éves és ugyanolyan elegáns, mint a Budapest Orfeumban, mint a pálya kezdetén, mint újkorában hajdan.

A Jóisten éltesse még sokáig!