Mai születésnapos: Petri György, a kérlelhetetlen szabadság költője

Úgy volt költő, mindennek ellenére, mint Petőfi Sándor: a szabadság felé vezette nemzetét, lobogóvá vált, transzparensekre került verse, miközben ő sosem akart más lenni, mint költő foglalkozású budapesti lakos: „csak egy személy”.

Ha nem is volt „zsidóságtudata”, de számon tartotta zsidó őseit is. Hozzá tartoztak és ezt nem tagadta le, mert soha nem tagadott le semmit. Voltak hibái, nem volt könnyű ember, de hazudni tényleg nem hazudott soha, pláne nem azért, hogy jobb színben tűnjön fel. Nem akart jobb színben feltűnni, társadalmi presztízs, költői életmű, nagyság és effélék nem érdekelték. Nem akart a versben cifra jelzőket és eget-földet ostromló látomásokat, pontosan, világosan akart beszélni arról, amit ismert, egy pesti értelmiségi hol nyomorúságos, hol felemelő hézköznapjairól, egy egész nemzedék életéről és éppen ezzel újította meg a nagyszerű, de túlzottan is „szép”, rímes, ritmusos, csengő és bongó magyar költészetet.

Tudta, hogy a mindent behálózó néma hazugság levegőjében nem lehet hitelesen beszélni még a szerelemről sem, mert ahol zsarnokság van, ha mégoly puha is, ott nincsenek csak két emberre tartozó érzelmek: a hatalom mindenhol ott van és minden szó hatalmi kérdés. Az ő költészetének lényege az volt, hogy felmondta ezt a konszenzust és nem csak a direkt politikai versekben, mint amelyikben a halott Brezsnyevet búcsúztatta úgy, hogy „Felfordult a ferdeajkú vén trotty”, hanem a tényleg csodálatosan költői Csak egy személyben is:

Csak egy személy
Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.

Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.
Ha lehetnék Neked
megállás eltűnőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.

Mindez szinte már ima, ami pedig látszólag távol állt tőle. Ahogy ima valamiképpen, a mocsokban fuldokló emberi méltóság himnusza egy rozzant, nyomorult prostituáltról és a vele folytatott szerelmi légyottról szóló nagy verse, a Hogy elérjek a napsütötte sávig is. Olvassák el: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/PETRI/petri00001a/petri00307/petri00307.html

Abból csinált költészetet, hogy nem hazudott, nem hazudott és figyelt: „metaforáknak kívül tágasabb” – hirdette. Amikortól az első nyilvánosságban már nem lehetett tovább nem hazudni, akkor szamizdatköltő lett, a Beszélő körének poétája, miközben nem tartozott semmilyen körhöz és néha épp saját társait küldte el melegebb éghajlatra. De a korszak mégis összekényszerítette velük.

Petri az első erkölcsileg kifogásolható döntés után rögtön otthagyta a demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ-t is, talán legelsőként az „értelmiségi bázis” tagjai közül. Csak a makacs, kíméletlen önpusztítást nem hagyta abba. Nem ismert alkut, nem ismert kompromisszumot és mindezt makacsul végigvitte, egészen a korai halálig. Halálos betegen aztán, váratlan fordulattal, felmutatta az élet apró, megejtő szépségeit, utolsó költeményeinek zöme a magyar irodalom legszebb búcsúversei közé tartozik. A legcsodálatosabbal zárjuk ezt az emlékezést, a Mosoly cíművel:

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

Nézzenek körül most kicsit más szemmel az utcán. Csupa csoda veszi körül Önöket, csupa szépség, csupa apró, megejtő hiba. Az igazi költészet látni tanít bennünket. Legyen áldott Petri György emléke.