Hannah Arendt, aki leleplezte Adolf Eichmannt

Az egy időben náci érzelmű Martin Heidegger nagy szerelme, zsidó menekült és elkötelezett cionista, aki mégis halálra sértette egy megvilágító tudósítással Izrael jó részét, még saját egykori barátait is. A totális diktatúrák kutatója volt, aki leleplezte Adolf Eichmannban a gonosz fantáziátlan ürességét. 1906. október 14-én született.

Kőnigsbergben nőtt fel, abban a hányatott történetű városban, amelyben filozófus-előde, Immanuel Kant rótta egyhangú pontossággal sétáit mindig azonos útvonalán a 18. században, ahol a meséiről híres Hoffmann is élt, amely jelenleg Kalinyingrád néven Oroszországhoz tartozik, noha Oroszországon kívül terül el.

Teljesen szekuláris, a német kultúrának maradéktalanul elkötelezett családban született 1906-ban, Marburgban tanult filozófiát a század egyik legnagyobb és legproblémásabb gondolkodójától, Martin Heideggertől és egyre élesebben szembesült azzal az antiszemitizmussal, amely fel kellett ébressze őt az asszimiláció, a kultúrnémetség álmaiból.

Hatalmas szerelem szövődött közte és Heidegger között a haldokló weimari Németországban, a nácik felemelkedésének éveiben: mestere és szerelme a Freiburgi Egyetem rektoraként egy időre elkötelezte magát a náci eszmék mellett, bár „érzései” továbbra is változatlanok maradtak, mint írta, Arendt iránt.

Nem volt módja egyetemi karriert csinálni a zsidósága miatt, a Gestapo egy időre le is tartóztatta, mielőtt 1933-ban elhagyta Németországot. Franciaországban már részt vett a zsidó menekültek segítségében, miközben maga sem volt más, mint egy zsidó menekült, akit a franciák feletti német győzelem után egy időre még internálótáborba is hurcoltak. Végül, mint oly sokan, ő is elhagyta a nácik lábai előtt heverő kontinenst és az új világba, New Yorkba menekült, ahol a háború alatt végig cionista aktivistaként dolgozott: a Youth Aliya mozgalomban dolgozva részt vett több ezer zsidó kisgyerek megmentésében és abban, hogy eljuttassa őket a leendő Izraelbe. A háború idején folyamatosan publikál egy amerikai, német nyelvű zsidó újságban is és azon gondolkozik, hogyan állítható majd helyre valami a zsidó kulturális életből Európában a pusztulás után.

Hannah Arendt negyven évesen, közvetlenül nagy művei megírása előtt már kiábrándult német kultúrnacionalista, akit hazája ellökött zsidóként magától, cionista, aki arab-zsidó szövetségi államban gondolkodik és exnáci extanárának – férjes asszonyként is – tulajdonképpen hűséges szerelme, amikor újrakezdi viszonyát Heideggerrel, akit megvéd a náci múltjával kapcsolatos támadásokkal szemben.

Roppant nagy hatású munkájában, A totalitarizmus gyökereiben a nácizmus és a sztálinizmus hasonlóságait írja le, nem utolsósorban a szervezett politikai antiszemitizmus, mint a totális államot fenntartó erő előzményeinek, működésének bemutatásával. A polgári demokráciák sebezhetőségére utalva vonja be elemzésébe az éppen 60. évfordulójához közelgő ’56-os forradalom munkástanácsait is, a közvetlen demokrácia intézményeit is: a demokratikus hatalomgyakorlás modelljeként a közvetlen politikai beleszólást biztosító görög poliszokat tünteti fel.

1961-ben őt küldi ki tudósítónak a New Yorker a Dél-Amerikából elrabolt Adolf Eichmann peréről tudósítani Jeruzsálembe. Cikkei, amelyek könyvként is megjelennek, hatalmas botrányt okoznak. Azt állítja, hogy a per lényegében színház volt, ahol az ügyészség a náci rémet magát akarta bemutatni, holott a vádlottban épp „a gonosz banalitása” mutatkozott meg. Eichmann nem vérgőzös antiszemitaként, hanem szorgalmas és fegyelmezett, precíz hivatalnokként vált milliós léptékben tömeggyilkossá. Azt leplezte le Eichmannban, hogy nincs mit leleplezni rajta, mert üres. A totális állam egyik önállótlan, szándékok és gondolatok nélküli csavarja, hivatalnoka pusztán. A gonosz nem démoni, nagyszabású, nincs benne semmi szörnyeteg-szerű, a gonosz puszta parancsteljesítés, egyszerű önalávetés. Eichmann más történeti környezetben akár érdektelen és ártalmatlan hivatalnok is lehetett volna és éppen ebből ered a bűne. Hogy konkrétan Eichmann személyének leírásában igaza volt-e Arendtnek, hogy valóban nem volt még csak vérszomjas antiszemita sem, az a mából visszanézve, más források ismeretében nem egészen biztos, de nem is ez az érdekes, hanem a gonosz gondolattalanságának merész feltevése, amely valóban sok mindent megmagyaráz. Ennél a tézisnél azonban még sokkal nagyobb felzúdulást okozott az, hogy Arendt számonkérte a Zsidó Tanácsok némely vezetőin „kollaborációjukat”, holott sokak szerint aligha tehettek volna mást kétségbeejtő helyzetükben, mint amit tettek.

A cionista Arendtet elképesztő erejű támadások érték fejtegetései miatt, még régi barátja, Gershom Scholem, a kabbalatudomány megalapítója is azzal vádolta, hogy – könyve hangneméből úgy tűnik - nem ismeri „Izráel szeretetét”, hogy nem köti semmi együttérzés és szolidaritás a zsidó néphez.

Nagy árat fizetett mindezért: egykori hazája, Németország már rég befogadta, héberül azonban még 1975-ös halála után sem jelent meg évtizedekig egyetlen könyve sem a totalitarizmus és a holokauszt egyik legnagyobb politikai gondolkodójának.

Azóta azonban már az egész univerzumon nyomot hagyott: az 1990-ben felfedezett 1000027-es kisbolgyót róla, Hannah Arendtről nevezték el.