Zima András: Ilyen volt az átmenet a holokauszt utáni világba

A Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) a Nemzeti Emlékezet Bizottságával (NEB) közösen a héten rendezte meg a „Mi történt velük? Ellenállók, embermentők sorsa 1945 után” című tanácskozás második részét. (Az első részről szóló beszámolónkat itt olvashatják.) A nagy érdeklődést kiváltó, telt házas rendezvényről Zima Andrást, az emlékközpont igazgatóját kérdeztük, aki a workshop egyik szervezője volt Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke mellett. 

A mostani workshop szervezésekor – az előző rendezvényhez képest – mire fókuszáltak a program összeállítása során?
Az első rendezvény áprilisban az  egyházi, a közigazgatási és a diplomáciai életben dolgozó embermentőkről szólt, a mostani pedig egyes holokauszt-túlélők 1945 utáni életéről, sorsának alakulásáról. A kiindulópontunk az volt, hogy az 1945-ös esztendő lényegében az átmenet éve a holokausztból a holokauszt utáni új világba, és ez a korszak mind a NEB, mind a mi szempontunkból izgalmas kérdés. Hiszen a Nemzeti Emlékezet Bizottsága leginkább a kommunizmus áldozataival foglalkozik, nekik állít emléket, így a holokauszt-túlélőket illetően ezzel a témával a mi kutatásainknak is van érintkezési felülete. 

Milyen szempontból?
Abból a szempontból, hogy voltak olyan túlélők, akik megszenvedték a vészkorszakot is, és bizonyos értelemben joggal bíztak az újrakezdés sikerében, csakhogy a rákövetkező években megszenvedték a kommunizmust is. Hiszen voltak olyan középosztálybeli, felső-középosztálybeli zsidók,  akiknek elvették a gyárát, a vállalkozását, majd deportálták őket. A különböző táborokból visszakerülve úgy gondolták, ott folytatják a munkát, ahol abbahagyták. De jöttek a kommunisták, akik először elvették tőlük a gyárat, majd kitelepítették őket. A Meghurcolt zsidók 1945 után című, első panel moderátora Glässer Norbert volt, a SZTE tanára és intézményünk munkatársa. A beszélgetésben részt vett Beke Zsolt szociológus – aki ugyancsak az Emlékközpontban dolgozik –, Barna Gábor etnológus a Szegedi Egyetemről és Stark Tamás történész, aki a HUN-REN BTK TTI tudományos tanácsadója. Beke Zsolt egyik kutatási területe a magyar orthodoxia története a háború után. Beke többek között arra világított rá, hogy miért és hogyan lehetetlenült el a magyarországi orthodoxia vallási élete a kommunizmusban.

Hogy egy példát mondjak: mit csináljon egy szigorúan szombattartó zsidó egy olyan rendszerben, ahol hatnapos a munkahét és a pihenőnap nem a szombat? Beke kutatásaiból tudható, hogy próbálkoztak szombattartó szövetkezeti munkahelyeket létrehozni, de a kommunisták ezeket is elsorvasztották. 

Zima András

Céljuk nem a felekezeti elkülönülés segítése, hanem egy új osztálynélküli társadalom kiépítése volt. A speciális orthodox törekvések pedig a régi polgári világot idézték meg bennük. A másik súlyos problémát az okozta, hogy a vidéki zsidóság szórványban maradt, voltak olyan települések, ahol csak egy-két ember élt a régi közösségek helyén. Az orthodoxia és az akkori zsidó elit is azt szorgalmazta, hogy el kell hagyni a szórványt a zsidó családalapítás érdekében, ugyanis a szórvány a vegyesházasság forrása. 

Nem az egykori zsidó földrajzi jelenlét megtartása a lényeg, hanem a zsidó emberek megtartása a zsidóság számára. 

Nem véletlen, hogy az orthodoxok több hullámban el is hagyták az országot a háború utáni években. Indokolt volt, hogy ezt a beszélgetést Glässer Norbert moderálja, aki kulturális antropológus. A Stark Tamás által bemutatott történeti demográfiai adatok szemléletesen alátámasztották az 1945 utáni zsidó kivándorlást és kontextusba helyezték az egyéni történeteket.

Köszöntötte a résztvevőket dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke is

Miről szólt a második panelbeszélgetés?
Ez a Holokauszt-túlélők a kommunista rendszer szolgálatában címet kapta, s én voltam a moderátora. Ez főleg egyéni élettörténetekről, személyes sorsokról szólt. A beszélgetőpartnerem Lénárt András történész volt a Holokauszt Múzeumból, Papp István történész az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, és Zinner Tibor történész, a Kúria nyugalmazott főosztályvezetője. Kitértünk arra, hogy miképpen élte meg a kommunista rendszert egy olyan túlélő, aki alulról jött, s akinek a kommunizmus társadalmi felemelkedést hozott. Hiszen egy alacsony sorból származó ember, aki a kommunista rendszerben felemelkedett a középosztályba, egészen más szemmel nézte a rezsimet, mint a rendszer áldozatai. Szeretném ebben az interjúban is hangsúlyozni, ami a rendezvényen is elhangzott, hogy

természetesen nem kollektíven és általában a magyar zsidóságról van szó, amikor holokauszt-túlélőkről beszélünk a kommunista rendszer szolgálatában. 

Hanem egyéni életutakról, amelyek olyannyira eltérőek voltak egymástól, hogy a történetesen zsidó származású kommunisták útja is különbözően vezetett a kommunista pártig. Ezekből az egyéni sorsokról nem lehet és nem is szabad általános érvényű következtetéseket levonni a zsidóságra nézve.

Elvégre a korszakban egy zsidó származású ember nem mint zsidó vált kommunistává. 
Így van. Ők nem a zsidóságuk révén vettek részt a mozgalomban, hanem eszmei-világnézeti és osztályalapon. Többek között ezt példázza Péter Gábor életútja is, amiről Zinner Tibor beszélt, aki maga is találkozott Péter Gáborral, így a maga komplexitásában tudja bemutatni a történetet. Lénárt András a rendszer egy másik izgalmas figurájáról, Aczél Györgyről adott elő, akinek az élettörténete ugyancsak azt bizonyítja, hogy egy holokauszt-túlélő sokféle okból válhatott kommunistává. Voltak olyanok, akik látták ugyan a rendszer diktatórikus jellegét, de úgy gondolták, hogy éppen a diktatúra védi meg őket a többségi társadalomtól. Ők így élték ezt meg a halálukig. Ha voltak is olyanok a kommunista pártban, akik önmagukat zsidóként definiálták, akkor erről nem beszéltek a párton belül. A panelbeszélgetés címében ezért használtuk szándékosan a zsidó szó helyett a holokauszt-túlélőt. 

Mi volt a harmadik panel témája?
A cionista ellenállók sorsa a vészkorszak után. A moderátor Ádám István Pál történész volt az Emlékközpontból, a résztevők pedig Olosz Levente történész, ugyancsak a Holokauszt Múzeum munkatársa, Novák Attila történész a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről és Robert Rozett, a Jad Vasem Intézet történésze. Ebből főleg a cionista pereket emelném ki, így Engländer Tibor és társainak ügyét, amely az egyik kulcseleme volt az 1953-as magyarországi állami cionista ellenességnek.

Mit emelne ki a rendezvény tanulságaként?
A zárszóban arra utaltam, hogy jó ötlet volt az együttműködés két olyan, teljesen eltérő profilú intézmény között, mint a Holokauszt Dokumentációs Központ és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Úgy gondolom, hogy sikerült olyan közös kapcsolódási pontokat találnunk, amik egyéni sorsokon keresztül segítenek megérteni a holokauszt utáni korszakot zsidó nézőpontból. Úgy érzem, ebben az együttműködésben még sok a lehetőség, szervezhetünk még közös rendezvényeket a témában.

Fotók: Holokauszt Emlékközpont