02.27. 17:07, kimenete: 02.28. 18:12 
Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma 17 óra 7 perckor köszönt be, a királynő holnap 18 óra 12 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook-oldalunk, Instagram- és TikTok-csatornánk nem frissül. A TECÁVÉ hetiszakaszt olvassuk a Tórából. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!
„A találkozás sátorában, kívül a függönyön, mely a bizonyságot takarja…”(2 Mózes 27:21)
A szent és a profán, a szakrális és a hétköznapi, a transzcendens és az evilági, a jó és a rossz között nemcsak eszmei, nemcsak időbeli, hanem térbeli határokat is lehet húzni, s ennek a kijelölésnek, elválasztásnak és megkülönböztetésnek végtelen hosszú a kultúrtörténete. Olyannyira, hogy e kultúrtörténet lapjait a mai napig írjuk, hiszen ez a több ezer éves misztérium ma is létező, sőt működő és elvárt jelenség. Gondoljunk csak a színházi függönyre, amely lényegében nem a színpadot választja el a nézőtértől, hanem a valóságost a képzelettől, a napi rutint a szellem játékától, a saját életünk börtönét a művészet szabad világától.
De talán nem túlzás azt állítanunk, hogy ez a hosszú történet a Szentély függönyével kezdődött, amely „Szentek Szentjét”, a bizonyságot, az egyedülvalót választotta el a külvilágtól. Amit elrejtett: az maga volt a fenség, és amit ígért, nem más volt, mint a titok. A díszes függöny nem egy darab textil volt, sokkal inkább határvonal, amelynek átlépése átlényegítette az embert, azaz magát a valóságot emelte felsőbb szintre.
A római korban a velum (függöny, lepel) a tekintélyt parancsoló távolságtartás eszköze volt: a császári udvarokban ez választotta el az uralkodót alattvalóitól, vagyis a függöny egyszerű fizikai térelválasztóból vált a szuverenitás keretévé.
De vannak olyan belső „függönyök” és „falak”, olyan „lelki paravánok” is, amelyek mögé mi magunk rejtük el saját magunkat, de nemcsak a kíváncsi tekintetek, hanem sokszor saját magunk elől. Igen, az ember képes a saját szeme elé függönyt húzni belülről, mert nem mer szembesülni az igazsággal és önmagával. Ezek a „függönyök” olykor keményebbek, mint a beton, és szilárdabbak, mint a vas.
Nem tudni, hogy miként, de a törékeny emberi lélek ledönthetetlenül erős válaszfalakat képes emelni saját magában a valóság és önmaga közé. Talán nem több ez, mint gyöngeség, menekülés és életmentés – s ebben az a paradox, hogy éppen az teszi tönkre a testet, a lelket, az elmét, a tudatot, amit olyannyira elrejt maga elől az ember, mintha nem is létezne… Azt hiszi, hogy ami azon a bizonyos „függönyön” túl van, igazából semmi. Ezért kell eltakarni.
Holott éppen fordítva van: ami mögötte van, az az értékes, az a szent, az a rendkívüli, míg ami azon kívül esik, az a mi kisléptékű emberi világunk, amely tele van apró árulásokkal, csalásokkal, tisztátalanságokkal. Ám ez a „lelki függöny” ha el is választ tőle, ugyanakkor fel is készít minket a nagy találkozásra az azon túli világgal. Így képes reményt adni – és esélyt arra, hogy meg tudunk birkózni a saját félelmeinkkel, titkainkkal, gyöngeségeinkkel.
Mi kell ehhez? Annak belátása, megértése és elfogadása, hogy ez a hosszú történet a Szentély függönyével kezdődött…
Jó szombatot!
