Jákob lajtorjája

– Az élet olyan, mint egy létra. Hol felemelkedünk a legfelső fokára, hol a legalsó fokán állunk. Az ember életében Isten a teremtő gondviselés! – tanítja írásában Szerdócz Ervin rabbi a Vájécé hetiszakasz kapcsán.

„Íme egy létra állt a földön, melynek teteje az égig ért és íme, Isten angyalai fel és alá járnak rajta.”
(I.M.28./12.)

Rabbi Joszi és Rábá magyarázza, hogy Isten a világ teremtése óta „ül magasságos trónusán és létrákat alkot”. Van, akinek leereszti, és van, akinek felemeli „sorsa megmentő létráját”. Isten tehát ezt a reményt és bátorítást nyújtó létrát” mutatta meg Jákobnak (Börésit rábá 68).

Történt, hogy Máramarossziget – sok évvel Josef Stern főrabbi halála után – új rabbit választott. Jekutiel Jehuda Teitelbaum rabbit, aki a sátoraljaújhelyi csodarabbi unokája volt. Személye megosztotta a szigetieket, mert kötődtek az elhunyt rabbi szokásaihoz. Egyszer csak az új rabbi hívatta a szigeti zsidókat. Bejelentette, hogy rabbi Josef Stern „fürdőjében” fog alámerülni. 

A „fürdő” négy oszlop volt, rajta egy szedett-vetett fedél, és alatta volt a kút. Nevezetessé azzal vált, hogy Stern rabbi minden pénteken vagy ünnep előtt, akár télvíz idején is, lemászott a létrán a vízhez. Télen betörte a jeget, és megmártózott a dús, jéghideg vízben. A rabbi halála után senki sem használta. Elfelejtették! A tető leomlott, a kút eliszaposodott, majd attól való félelmükben, hogy valaki beleeshet, a kutat betömték. Csak a létra maradt emlékül. A rabbiház istállójának fedele alá szerelték. 

Jekutiel Jehuda rabbi kérésére a régi helyen kiásták a kutat. A létra hosszáról tudták, milyen mélységig kell ásniuk, de víznek nyoma sem volt. „Rabbi Stern „elzárta a csapot” – mondogatták.

Jekutiel Jehuda rabbi a következő pénteken megjelent, hogy alámerüljön rabbi Stern kútjában. A kút azonban szárazon tátongott. A rabbi kérte, ássanak még egy „ásónyit”. Láss csodát! Egy kis víz jelent meg a kút mélyén.

– Elég! Nem kell tovább ásni!”  ̶  szólt a rabbi. Levette ruháit, és a létrán leereszkedett a mélybe. Lelépett a létra utolsó fokáról, de a víz a bokájáig sem ért. Az emberek egymásra néztek, majd hangos hahotában törtek ki: „még hogy alámerül!”.  

Akkor hirtelen és váratlanul a víz emelkedni kezdett a kútban, és rövidesen a rabbi álláig ért. A rabbi állt a hideg vízben, és ahelyett, hogy alámerült volna, megkérdezte a jelenlevőket: van itt valaki, aki emlékszik Josef Sternre, amikor még fiatal volt? 

Volt egy idős ember, aki ismerte rabbi Sternt. 

– Emlékszik még rabbi Stern sameszára? – kérdezte a rabbi. – Emlékszik a sameszre, aki felakasztotta magát a zsinagóga csillárjára? 

– Mit számít az már! – mondta az öreg. – Nem is jó arra emlékezni, sok évvel ezelőtt történt! Akkor történt, amikor maga még fiatal fiú volt.

A rabbi nem hagyta magát, mire az belekezdett a történetbe.

Rabbi Josef Stern samesza

Különös, magányos, istenfélő, de együgyű ember volt rabbi Josef Stern samesza. Minden szerdán fényesítette a zsinagóga nagy csillárját. Közben hangosan dalolva ismételgette: „Isten kedvéért teszem! Isten kedvéért teszem!”. Egy nap a zsinagóga ajtaja zárva volt. Az emberek feltörték a zárat. Bementek, és a sameszt ott találták felakasztva. Saját övén lógott a fényes csilláron.  

Ekkor Jekutiel Jehuda rabbi, aki még mindig a vízben állt, mesélni kezdett: Akkor, azon a napon a samesz hamarabb végzett a csillár fényesítésével. „Mit tehetnék még Isten kedvére valót?” – kérdezte a samesz. Ott állt megzavarodva. A csillár fényesítése volt a legfontosabb dolog életében. Mit tett hát? Isten kedvéért felakasztotta rá magát. Elborult tudatában azt hitte, ez az, amit még megtehetett Isten tiszteletére.  

A rabbi folytatta: 

– A múlt héten megjelent álmomban rabbi Josef Stern. Elmondta a történetet, és felkért: „váltsuk meg” a szegény samesz nyughatatlan, eltévelyedett lelkét! 

A rabbi, befejezve a történetet, alámerült a kút vizében. Amikor előbukkant a vízből, azt kérdezte: 

– Készen vagytok, hogy kiváltsuk a samesz lelkét?

– Igen! Igen! Váltsuk meg a samesz lelkét! – válaszolták az emberek. 

A rabbi így folytatta: 

– Ezen a szent helyen mi most közösen megváltjuk a sameszt. Találja meg árva lelke a nyugalmát a másik világban!  

A rabbi feljött a kútból, és amint lépkedett egyre feljebb, létrafokról létrafokra, mindenki legnagyobb ámulatára a víz apadni kezdett a kútban. A végén egy csepp víz sem maradt benne.

Jekutiel Jehuda rabbi lassan a szigetiek szívéhez nőtt. Helyreállíttatta a kutat, fedelet építtetett föléje. Ezután, ha valakivel olyan történt, amire nem talált kiutat, leereszkedett a létrán rabbi Josef Stern kútjába. Az angyalokra gondolt, akik Jákob történetében a „lajtorján” ereszkedtek a földre, hogy segítsenek az embereken. A létrát leeresztette a száraz kútba. Amikor leért a kút mélyére, akkor elmondta a zsoltár szavait: 

„A mélységből hívlak, Örökkévaló! Uram, halld meg hangomat, légy figyelmes könyörgésem szavára… Bízzál, Israel, az Örökkévalóban, mert Övé a szeretet, sokrétű a segítsége…”. 

A kút ilyenkor megtelt vízzel, amely rövidesen az álláig ért, és ő boldogan alámerült. Tudta, hogy Isten meghallgatta imáját, és segíteni fog azon, akiért ő a mélységből imádkozott.

Azután eltelt száz év, és ez alatt Sziget minden főrabbija időnként a „lajtorján” lemászott a kútba, és az égi segítség nem váratott magára.

Aztán történt valami. 1943-ban egy éjjel eltűnt a létra. Rossz előjelnek tartották. Követeket küldtek a wisnitzi Háger rabbihoz, hogy adjon magyarázatot. Háger rabbi ezt a választ adta:

– Jöjj és láss! A felső birodalomból a lelkek létrán ereszkedtek a mélybe. Most a létrát elvették! Lesznek, akik bár jól tudják, hogy nem fog sikerülni, megpróbálnak lejutni a mélybe! Semmi értelme, mert maga Isten keze nyúlt le, és vette a létrát magához!

A szigetiek nem hagyták magukat! Csináltak másik létrát, és rábírták a főrabbit, hogy ereszkedjen le a kútba, de a kút száraz maradt.

1944. május 16-án, majd 18-án, 20-án és 22-én minden szigeti és máramarosi zsidót marhavagonokban Auschwitzba deportáltak. A Nagy Zsinagógát felrobbantották. A kútnak is nyoma veszett. Ahogyan negyvenezer máramarosszigeti zsidó is eltűnt a történelemből.

Hogy mi lesz? Ki tudja? Talán egyszer valaki rálel a kútra. Talán egyszer a létra is előkerül. Valaki veszi a létrát, és lemászik a kútba. Akkor, talán a kút újra megtelik vízzel, és felhangzik a kútból a régi fohász:

„A mélységből hívlak Örökkévaló!” Akkor tudni fogják, hogy az Egek Ura meghallotta a könyörgést, és odafigyel a hangra, hiszen: „Övé a szeretet, sokrétű a segítsége.” Igen!

„Ami volt, az lesz, ami történt, az történni fog…” (Kohelet 1/9.)

Talán egyszer… Igen, talán majd egyszer… Máramarosszigeten!