Teremtés, amiben mindenkinek szerepe van

A Tóra tanítása szerint a kezdetben a teremtés nem a káosz ellenére születik meg, hanem éppen a káosz által.

"Amikor az élet szétesik, a képzeletre van a legnagyobb szükségünk." Michael Meade: Fate and Destiny: The Two Agreements of the Soul (2012)

A Tóra nyitánya nem egy rendezett parancs, hanem egy formátlan kezdet története: vad vizek, végtelen sötétség. A világ, ahogy olvassuk, tohu va-vohu – zűrzavaros és üres. A teremtés itt kezdődik, az ismeretlen peremén derengő jelenléttel. Csak akkor kezdhet formát ölteni az új élet lehetősége, ha közel merünk lebegni az ürességhez, és tanúként hívjuk létre a valóságot.

Rási szerint a tohu a megdöbbenés pillanata: az a levegő után kapkodás, amikor a megszokott hirtelen elvész, és mi magunk is elveszettek leszünk. A vohu pedig a nyers anyag, amely formára vár.

Más szóval: a teremtés nem a világosságból fakad, hanem a zavarodottságból.

A Genezis így folytatja: „Isten lelke lebegett a vizek felett.” A rabbinikus hagyomány szerint a merachefet (lebegett) szóban ott rejlik a fészkét óvó madár szárnyainak remegése. Isten nem menekül el az ürességtől, és nem is igázza le azt. Az Örökkévaló szereti az ürességet, és ebből hívja elő az életet. A teremtés azzal kezdődik, hogy közel maradunk ahhoz, ami sötét, formátlan és befejezetlen – türelmes figyelemmel és gyengéd jelenléttel.

A kortárs teológus, Catherine Keller úgy látja: a tohu va-vohu nem egy eltávolítandó hiba, hanem az a mélység, amelyből az újdonság fakadhat.

Ez a kép különösen időszerűnek tűnik most, a politikai megosztottság, az erőszakos cselekedetek és az egymásba vetett bizalom eróziójának idején. Sokan ébredünk minden reggel Rási szavaival: megdöbbenve, összezavarodva a világ sebességétől, a körülöttünk tátongó szakadékoktól. Ilyenkor kísértés, hogy elforduljunk a káosztól, bezárkózzunk, és reméljük, hogy a rend majd magától helyreáll.

A Tóra azonban mást mond. A teremtés nem az elfordulásból születik. Akkor jön létre, amikor közel merünk hajolni a zűrzavarhoz, és elég sokáig időzünk ott ahhoz, hogy valami új megmozduljon. Ha maradunk a bizonytalanságban – hallgatva, remegve, várakozva –, rájövünk, hogy a káosz nemcsak fenyegetés, hanem a lehetőség talaja is.

A mitológus Michael Meade szerint, amikor az élet szétesik, a képzeletre van szükség: arra a képességre, hogy meglássuk és megérezzük azt, ami még nem létezik. A képzelet nem tagadja a nehézséget, hanem kitágítja a valóságot. Teret ad az ellentmondásnak, a fájdalomnak és a megoldatlanságnak, és elég ideig ad nekik teret, hogy egy új történet születhessen. Ez az, amit a Tóra is bemutat.

A Zóhár szerint Isten nem erővel, hanem hanggal teremtette a világot – rezgéssel, lélegzetből születő hanggal (Zóhár I:15a). Minden kimondott szóval – "Legyen világosság" – a rezgés hullámai kiterjedtek a valóságba. A teremtés nem zárult le; ma is zajlik, és nem erővel történik, hanem jelenléttel, képzelettel és a lehetőség kimondásával.

A misztikus tanítások emlékeztetnek: a teremtés munkája soha nem szűnt meg. A haszid mester, a Sefát Emet így tanította: b’hol jom u’v’hol sha’ah – minden nap, minden pillanatban a világ újra létre van hívva. A teremtés nem múltbéli történet, hanem a valóság állandó mintázata, amely ma is kibontakozik. Ha türelemmel, kíváncsisággal és bátorsággal tudunk tanúi lenni a káosznak és az ürességnek, anélkül hogy a megszokott történetekbe kapaszkodnánk, akkor helyet adunk az eddig elképzelhetetlen kezdeteknek, amelyek egy termékenyebb jövő magvai lehetnek.

Ha mindez igaz, akkor mi sem vagyunk kívülállók. Nem vagyunk nézők egy befejezett világban. Mindannyiunkban ott rejlik a képesség, hogy a káoszra kreativitással válaszoljunk, és alakítsuk a lét következő pillanatát.

Ez nem könnyű feladat. Azt kívánja, hogy ellenálljunk a gyors megoldások, a leegyszerűsített válaszok, és a „nekünk van igazunk” megnyugtató érzésének. Meg kell tanulnunk együtt élni a kényelmetlenséggel, elviselni a tájékozódás hiányát, és bízni abban, hogy ami üresnek tűnik, valójában sokkal több. Ha a Tóra első szavai bármit tanítanak, akkor azt, hogy épp az üresség az a kohó, amelyből a teremtés megszületik.

Az ilyen bizonytalan időkben hajlamosak vagyunk a kreativitást félreérteni vagy jelentéktelennek tartani. A Tóra azonban mást mond: a kreativitás nem luxus, hanem alapvető. A világ egykor egy kreatív aktusban született meg a káoszból. És a világ minden pillanatban újraszületik – amikor hajlandóak vagyunk szembenézni a zűrzavarral, közel maradni hozzá, tanulni tőle, és újrateremteni.

A kérdés tehát nem az, hogy eljön-e a káosz. Már eljött, mindig is itt volt. A kérdés az, hogy elfordulunk-e, vagy lesz-e bátorságunk elviselni a bizonytalanságot anélkül, hogy rögtön megoldást keresnénk, megfékezzük az ellenállásunkat, hagyjuk, hogy a bizonytalanság körülvegyen, és elég ideig várunk ahhoz, hogy az új lehetőségek első, törékeny formái felbukkanjanak.

Isten legelső tette a teremtés volt. A Berésit meghívása az, hogy emlékezzünk: ez az erő bennünk is él – arra hív, hogy mi magunk legyünk a még el nem jött világ teremtői.

A My Jewish Learning cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
Illusztráció: Mukul Parashar / Pexels