És ha mi magunk vagyunk a „fáraók”? – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma 16 óra 03 perckor köszönt be, a királynő holnap 17 óra 13 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a VÁÉRA hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

„És megkeményedett Fáraó szíve és nem hallgatott reájuk…” (2 Mózes 7:13)

A Tóra zavarbaejtően sokat árul el annak az egyiptomi uralkodónak a személyiségéről, akivel Mózes és az ő népe harcba szállt. 

Ez a fáraó nem sematikus alak egy rosszul megkomponált irodalmi műből, hanem hús-vér ember a valóságos életből. Szinte látjuk magunk előtt. Hajthatatlan, konok, önfejű, bosszúálló, ráadásul a szöveg mintha azt sugallná, hogy ezekkel a tulajdonságokkal maga az Örökkévaló verte meg, miképpen megverte a zsarnoki monarchiát tíz csapással az isteni terv szellemében.

Feltűnő a figyelmes olvasó számára, hogy a fáraóhoz hasonlóan ugyanilyen összetett személyiség a zsidó nép másik nagy ellensége, Bileám is. Mindketten olyan érzelmi skálát járnak be, amitől a mai ember számára is elevenek – holott ma már nincsenek istenkirályok, sem pusztító erejű varázslók.

Vagy mégis? Mégis vannak, csak más alakban pusztítanak? 

Miért van az, hogy a Tóra ennyire finom érzékletességgel mutatja be nekünk a Mózesnek ellenszegülő fáraót? Talán azért, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, akkor ismerjünk magunkra…

Egy irodalmi művet olvasva az ember hajlamos a jókkal, s nem a rosszakkal azonosítani magát. 

Tudattalanul, akaratunkon kívül is a jó győzelmének szorítunk, aminek az az oka, hogy valahol mélyen, legbelül, ahová a világi szem nem lát el, mindannyian a jóra, a kizárólagos jóra, az abszolút jóra vágyunk.

Csakhogy mindannyian kerülhetünk olyan szituációba akár a családunkban, akár a munkahelyünkön, amikor észre sem vesszük, de a „fáraó” szerepét kezdjük játszani – dacára annak, hogy a szándékaink esetlegesen jók.

Ki ne ismert volna szűkebb-tágabb környezetében olyan önkényúr apát vagy zsarnoki anyát, aki egy egész családot tartott a markában? 

Ki ne hallott volna róla, hogy egy férj és feleség milyen halálos dominancia-harcokra képes? Ki ne látott volna olyan embert, akit megnyomorított egy délibábos szerelemnek indult, de rémálommá vált kapcsolat?

Mivel általában a jókkal azonosítjuk magunkat, az ilyen „hétköznapi” történetek hallatán meg sem fordul a fejünkben, hogy a legközelebbi hozzátartozóink, munkatársaink, szomszédaink talán éppen minket tartanak „fáraónak”. Azaz olyan embernek, aki nem tűri az ellentmondást és a kritikát, aki csírájában fojtja el még az esélyét is annak, hogy a másiknak igaza lehet, és aki minden neki címzett mondatot személyes támadásnak vesz.

Egy-egy veszekedés és vita hevében az ember képtelen a higgadt gondolkodásra, de az érzelmi hullámok csitultával eljön az a pillanat, amikor képesek vagyunk magunkba szállni, és elgondolkodni rajta: ebben az elmérgesedett kapcsolatban én vajon a „fáraó” vagyok, vagy pedig a szabadulni akaró „rabszolga”?  Az én hajthatatlanságom, az önreflexivitásra való totális képtelenségem okozza-e vajon, hogy ennyire megromlott valakivel a kapcsolatom? Mi vagyok én a saját történetemben: a jó vagy a rossz szereplő?

A válasz természetesen már nem is olyan fontos, mint a kérdés maga. 

Mert ha a fenti kérdéseket feltesszük magunknak, akkor már az önreflexió első lépcsőjére ráléptünk – és ha továbbra is szigorú önvizsgálat alá vetjük magunkat, akkor talán feljebb is léphetünk. Feljebb, méghozzá abba az irányba, ahol az a bizonyos abszolút jóság uralkodik, amelynek ragyogó fényéből egy kicsiny szikra a mi lelkünkbe is jutott.

Jó szombatot!