Az eltakart szemű áldás: milyen a felszabadult hála? – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 20 óra 21 perckor köszönt be, a királynő holnap délután 21 óra 42 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Nászó (Mózes 4. 4:21–7:89.) olvassuk fel a zsinagógákban.

A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk.

Önzetlenül segíteni nagyon nehéz, mert aki képes segíteni, fölényben van, óhatatlanul, azzal szemben, aki éppen segítségre szorul, de a hálának nem múltja kell legyen, hanem jövője. Nem annak tartozunk vele, aki lehetővé tette, hogy „visszaadjuk”, nem vissza kell adnunk, hanem előre.

A Nászó hetiszakaszában, a héten kell elolvasnunk a Tórában a kohanita áldást, azt az áldást, amelyet maga az Örökkévaló tanított meg a kohanitáknak, Izrael papságának, hogy megáldják vele a népet: áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg, ragyogtassa Rád arcának fényességét és teremtsen számodra békét. Vigyázzon Rád, éreztesse Veled jelenlétét és találjál óvó tekintetének fényében nyugalmat. Ezzel a pár sorral áldjuk meg pénteken este a gyerekeinket, így bocsátjuk őket az ismeretlen jövőbe, oldani próbálva a saját szorongásainkat is.

Amikor a kohaniták mondják el ezt az áldást az ünnepek kiegészítő imái alatt, befedik fejüket az imasállal, nem is látják azokat, akikhez szólnak, akikre áldást kérnek, ahogy a közösség tagjai sem néznek rájuk ilyenkor. Akik érezték már valamiféle megfoghatatlan jelenlét intenzitását bárhol, bármikor életük során, tudják, miért. Hagyják a jelenlévők, hogy ez az intenzitás belülről átjárja őket. Másfelől az, aki áldást oszt, kitüntetett helyzetben van, a papi arisztokrácia része, az áldás „edénye”. Olyan segítő, akinek figyelnie kell rá, hogy ne ő legyen az esemény középpontjában, hogy ne az ő személyre, hanem az Örökkévalóra irányuljon az áhítat. Aki segít, ne figyelje, kinek segít, hogy ne érvényesítse, akár öntudatlanul, a fölényét, aki elfogadja a segítséget, ne nézze, kitől kapta, hogy ne verje bilincsbe a rossz hála késztetése, a szégyen. A legfelszabadítóbb segítséget éppen abban segít, hogy megszüntesse a kiszolgáltatottságot és a segítő fölényét, a jó segítő legnagyobb sikere, ha feleslegessé válik, ha nem lesz rá többé szükség. Vagyis időről-időre mind rászorulunk a segítségre és erős közösségekben nem sokat számít, éppen ki ad és ki kap. Ezért is takarják el az arcukat a kohének, ezért csukják be a szemüket azok, akik az áldást kapják. Mert a hála tulajdonképpeni iránya nem a „visszaadás” kell legyen, hanem az előreadás. Ha felnővünk, a partnerei leszünk a szüleinknek, tanárainknak, egykori „mestereinknek”, áldásuk felszabadít és enged szülővé, tanítóvá, „mesterré” válni, és akkor azt, amit kaptunk, nem visszaadjuk, hanem előre, tovább.

Békés szombatot kívánunk!