Szemtanúk: Ennek a könyvnek minden magyar zsidó család polcán ott kell lennie

2023. November 27. / 19:13


Szemtanúk: Ennek a könyvnek minden magyar zsidó család polcán ott kell lennie

A magyar és angol nyelvű Szemtanúk (Eyewitnesses) című katalógus a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiben található, a holokauszt rettenetéről szóló traumaábrázolásokról ad áttekintést. A kötet – amelyet Farkas Zsófia szerkesztett és állított össze – három rendkívül alapos tanulmányt is tartalmaz, ezek szerzői Farkas Zsófián kívül Marczisovszky Anna és Toronyi Zsuzsanna

Aki látta a budapesti Ráday utcai 2B Galériában 2021 nyarán Szemtanúk címmel megnyílt tárlatot, ezt a kötetet fellapozva némi előnnyel indul: hiszen a kiállításon megrázó élmény volt a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiből összeválogatott traumaábrázolásokkal szembesülni. 

Az előbbi mondatban természetesen szándékosan szerepelz a „megtekinteni” kifejezés helyett ez a szó: „szembesülni”, hiszen ez utóbbi részint utal a katalógus címére, részint pedig számunkra, kései utódoknak valóban szembesülésről, szembesítésről van szó. Olyan szemtanúk képi üzeneteit láthattuk a tárlaton (és most ebben a könyvben), akik a vészkorszak alatt, vagy közvetlenül utána dolgozták föl, vagy legalábbis próbálták feldolgozni azt, ami végső soron feldolgozhatatlan, azaz elbeszélhetetlen. S nemcsak a túlélők számára az, de – mint azt a Virág Teréz által elindított kutatásokból tudjuk – a traumák sok esetben átöröklődtek a másod- és harmadgenerációs holokauszttúlélőkben is, akik – a szüleikhez és nagyszüleikhez hasonlóan – szintén az (el)hallgatásba menekülnek.

20231016_190033.jpg

Azt hiszem, ennek a képi anyagnak az egy kötetben való összegyűjtése tehát nem csupán tudományos és/vagy művészi szempontból roppant fontos, hanem lelkileg is az. Ezeket a képeket nézve, s az alkotásokat kiegészítő tanulmányokat olvasva az ember valamiképpen közelebb kerül ahhoz, amit a szemtanúk átéltek, pontosabban megéltek; holott mi sohasem fogjuk megérteni, hogy mit jelentett személyesen ott lenni Auschwitzban, de azt legalább megértjük ebből a kötetből, hogy milyen fontosak ezek a képi üzenetek az átélés, a jelenlét, a megélés szemszögéből nézve.

Ami a könyvet szerkesztő és összeállító Farkas Zsófia munkáját illeti, egyrészt nem lehetett könnyű dolga lelkileg: iszonyatos lelki megterhelést jelenthetett számára, amikor ezekből a tragikus képekből válogatott; ugyanakkor úgy vélem, a munka talán megkönnyebbüléssel is járhatott számára. Nem tudom eldönteni, hogy így volt-e, mert nem mertem nála erre rákérdezni (úgy éreztem, túl intim és személyes mélységekben kutakodnék), mindenesetre a megkönnyebbülést azért gondolom relevánsnak, mert a szemtanúk képeit nézve az ember voltaképpen nem is a természetes emberi kíváncsiságát elégíti ki, hanem feloldódik abban a vizuális térben, amit ez az anyag nyújtani képes. 

Hiszen ez a traumatizált vizuális tér minden tragikuma ellenére magában rejt valamiféle lehetőséget arra, hogy a bennünk munkáló szorongás enyhüljön. Ezeken a képeken formát ölt a szenvedés, az embertelenség, a gyász és a kín; márpedig ha művészi formát nyer a tragikum, akkor befogadhatóvá, azaz feldolgozhatóvá válik; dacára annak, hogy az, amiről ez a könyv lényegében szól, szó szerint elbeszélhetetetlen, néma dráma. 

* * * 

Szeretném a figyelmükbe ajánlani a katalógus három tanulmányát is. Az előszóban ezekről összefoglalóan ezt olvashatjuk: „Kötetünk a művek komplexitásához mérten három szempontból próbálja megvilágítani az életrajzokat és a hozzájuk tartozó képkatalógust. A holokauszt dokumentálásáról, múzeum- és gyűjteménytörténeti szempontjairól Toronyi Zsuzsanna, az alkotások többségére jellemző narratív elbeszélésmódról Farkas Zsófia, a művek irodalmi párhuzamairól, az elmondhatóról és az elmondhatatlanról pedig Marczisovszky Anna írt”.

20231016_180004.jpgA kötet bemutatója a Kelet Kávézóban. Középen Farkas Zsófia, jobb szélen Toronyi Zsuzsanna

Toronyi Zsuzsanna: Múzeum vagy mauzóleum?

(A holokauszt emlékezete és dokumentációja a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiben)

Mint azt a szerző (aki a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója) megjegyzi: a második világháború és a holokauszt pusztításai után a múzeum magától értetődően már akkor részt vett a magyarországi holokauszt dokumentálására és a fennmaradt iratok, tárgyak begyűjtésére irányuló kezdeményezésekben, amikor más gyűjtemények erre még nem vállalkoztak, vállalkozhattak, s ebben fontos tényező volt a múzeum dolgozóinak személyes érintettsége és kapcsolatrendszere is.

A tanulmányból megtudjuk: a magyar holokauszt első tárgyi emlékei, relikviái a munkaszolgálatos századok ajándékaként kerültek a múzeumba. Ezek tárgyi bizonyítékai, forrásai a zsidókat érintő kegyetlenkedéseknek vagy a munkaszolgálatos századok titokban végzett zsidó szertartásainak, de egyúttal új szerepkörbe helyezték magát az intézményt is. Hiszen az adományozók – a tárgyak által – a nevük és emlékezetük megőrzését bízták a múzeumra. 

Ezeknek a tárgyaknak a gyűjteményi megjelenése tehát gyökeresen megváltoztatta az eredetileg a judaizmus tárgykultúrájának megőrzésére vállalkozó múzeumot, amely így olyan emlékmúzeummá vált, melyben a holoakuszt története jelentős rétegként állandóan jelen van – írja Toronyi Zsuzsanna. Ennek problematikája abban áll, hogy – mint az igazgató fogalmaz – „a holokauszt narratívája minden tárgyra árnyékot vet, amit a múzeumi munka során ugyanúgy figyelembe kell vennünk, mint a tárgyak eredeti kontextusát. A múzeumi raktár sajátos mauzóleumi mellékzöngét nyer, és ellentmondásos szerepe lesz: a kiirtott (kiirtani szándékozott) kultúra emlékét őrzi, míg a múzeumlátogatás szinte rituális zarándoklattá válik”.

A szerző megállapítja: a holokauszt vizuális emlékezetének feszültségét az adja, hogy a pusztításról magáról nincs kép; vannak ikonikussá vált fényképek és filmfelvételek, de ezek mégsem tudják teljes mértékben bemutatni a holokauszt borzalmát: a kiszolgáltatottakhalála a gázkamrában semmilyen módon nem jeleníthető meg.

Toronyi Zsuzsanna egyik legfontosabb észrevétele a holokauszt emlékezetének paradoxona: az ikonikus képek a barbárság, a genocídium szimbólumai lettek, és ezzel párhuzamosan veszélyes módon trivializálódnak is, hiszen hozzászokunk a látványhoz, és megrázó hatásuk csökken.

szemtanúk.jpg

Farkas Zsófia: Képpel írt történelem

(A holokauszt ábrázolhatóságának kérdése: a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár műveinek traumafeldolgozó képi elbeszélései)

Farkas Zsófia tanulmánya olyan kérdéseket feszeget, amelyek csak azokban fogalmazódhatnak meg, akik az átlagosnál sokkal érzékenyebbek a világ jelenségeinek (élesen fogalmazva: az élet és a halál) képzőművészeti ábrázolásain érvényességére. A kötet szerkesztője éppen ilyen személyiség (ez kiderül nemcsak ebből a kötetből, hanem az elmúlt évekbeli kurátori tevékenységéből is). 

Az általa feltett kérdések között szerepel, hogy a holokauszt megjelenítésében végső soron milyen szerepet játszhat a képzőművészet. Azaz létezik-e olyan vizuális vagy írásos dokumentum, amely mentes volna a szubjektivitástól; az egyéni asszociációk, a humor vagy a játék, a műélvezet, a történtek egyéni vizuális nyelven való megfogalmazása összeegyeztethető-e a holokauszttal és a vészkorszak borzalmaival; elmondhatja-e a képzőművészet azt, amit a szavak nem fejezhetnek ki?

Megállapítása szerint a holokauszt borzalmait 1945-48 között megrajzoló művészekben erős elkötelezettség élt arra nézvést, hogy a tanúságtétel szándékával, a szemtanúk felelősségteljes feladatának tudatában dokumentálják az utókor számára a személyesen átélt eseményeket, sok esetben a saját stílusukat és egyéni művészi törekvéseiket is háttérbe szorítva. 

Tehát a művek – mint azt Farkas Zsófia a kötetben közölt  alkotások többségéről megállapítja – nem egyszerűen narratívak, hanem hatásukban is képregényekre hasonlítanak, hiszen azonos méretű, egymás mellé helyezett képkockákon mesélik el, „játsszák újra”, dolgozzák fel a lágerben történteket. Ennek kapcsán kifejti: a képregény műfaja egyrészt felidézi a gyermekkort, a játékok világát, másrészt magában hordozza a szereplőkkel való azonosulás lehetőségét. 

„A trauma és a dráma helyett így az elbeszélésre, a narratívára helyeződik a hangsúly – a játék mint módszer eltávolít, helyettesít, megidéz, és közben talán a feldolgozás eszközévé, terápiává is válik” – írja. Ebből az következik, hogy a gyakran mese- vagy képregényszerű jelenetek egyedisége, virtuozitása mintha betöltené azt az űrt, amelyet a téma elmondhatatlansága, megközelíthetetlensége, érinthetetlensége okoz bennünk.

Képernyőkép 2023-11-27 190921.jpgAbádi Ervin rajzai. Részlet a kötetből (72. o.)

Marcisovszky Anna: „Amikor a művész képpé formálja”

(Hagyomány és műfajkeveredés a holokausztirodalomban a Szemtanúk című kiállítás tükrében)

Tanulmánya elején a szerző a korai holokausztírások kapcsán rámutat: számos író vagy költő a második világháború alatt sem hagyott fel az írással, műveik mára nemritkán elválaszthatatlanul összefonódtak azokkal a tragikus körülményekkel, amelyekben megalkották vagy (mint Radnóti bori noteszét) felfedezték őket. Idézi Földes Anna megállapítását, aki az 1945–1947 közötti magyarországi korszakot – amikor „elementáris erejű információs anyagok” születtek – „az emlékiratok kiadásának, a lágernapló konjunktúrájának, hőskorszakának” nevezte.

Farkas Zsófia tanulmányához kapcsolódva Marcisovszky Anna fölteszi a kérdést: képes-e elmondani a képzőművészet azt, amit a szavak tudnak; felvetik- e a képek azokat a dilemmákat, amelyek az irodalomban gyakran igen hangsúlyos szerepet kapnak? 

Ennek kapcsán a szerző megállapítja: az írott tanúságtételek egyik visszatérő motívuma a szemtanúszerep, a túlélő etikai helyzetéből fakadóan az írás, az átéltek ábrázolásának morális parancsa a halottak nevében. Mint írja, sokan a halottak helyett beszélnek; majd idézi Primo Levit, aki szerint nem a túlélők az igazi tanúk, mert az igazi tanúk azok, akik odavesztek  – vagy akik visszajöttek, de némák. 

A művek többségén a tanulmány írója szerint az átélt borzalmaknak valamiféle szükségszerű rögzítési szándéka, a dokumentálás etikai parancsa érződik, ez lehet a magyarázata, hogy a képeikhez sokan – akár egy riporter – írásos magyarázatot fűznek. Mint írja: a művek jelentős része kép és szó egyidejű olvasására sarkallja a nézőt, mert mintha a témával szemben mind a kép, mind a szó megbicsaklana, és egymást támogatva, egymás terébe lépve hívnák a másikat segítségül.

Marcisovszky Anna arra is felhívja a figyelmet, hogy nagyon sok írásban a túlélői szégyen, a bűntudat tematizálódik: mintha minden túlélő mögött ott lenne egy (vagy több) halott, aki helyette, miatta halt meg, azért, hogy ő visszajöhessen. Egyesek úgy érzik magukat, mint a „dögbogarak”, amelyek a tetemekből táplálkoznak…

* * *

Összességében leszögezhetjük, hogy a Szemtanúk révén a magyar holokauszt feldolgozásának (feldolgozhatóságának) igen fontos és jelentős műve született meg. 

Maguk az alkotások, a képek, a rajzok, a grafikák eddig is ott voltak, s ezután is ott lesznek a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiben, csakhogy e kötet révén immár színvonalas, tudományos igényű mű áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a szó szoros értelmében képet és képeket kapjunk arról a belső világról, amelyet a túlélők hordoztak magukban 1945-ben és 1945 után. 

A befogadáshoz elengedhetetlen az említett három tanulmány, hiszen a kötet nagy érdeme éppen az értelmezés, az árnyalás, a képzőművészeti és irodalmi kontextusba való helyezés. Nagy köszönet Farkas Zsófiának és munkatársainak!

A kiadvány megjelenését támogatta a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és a Nemzeti Kulturális Alap (NKA). 

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Megemlékezések
Felavatták ma Benedek István Gábor (BIG) emléktábláját
Zsidó világ
Binjomin rabbi: Naplementekor gyújtunk gyertyákat!