Becsületes, hozzáértő, szorgalmas újságíró volt a kereskedelmi tévézés, a „szociális média”, a késő kapitalizmus, az érdektelen információk áradásának korában. Meg is mutatott, közvetített is és maga is figyelemre érdemes jelenség volt. Egész rövid életében. Alábbi írásunkkal az 53 évesen elhunyt Hadas Krisztina újságíróra emlékezünk.
A megalázást kiárusító valóságshow, az eleve manipulációra játszó hírszolgáltatás, a vélemény nárcisztikus bálványozása korában ő tévés, „tömegmédiás” újságíró volt. Hitt abban, hogy lehet és kell fontos dolgokról szólni az embereknek, az ő saját ügyeikről. Hitt a politikai, a nemzeti közösségben, dolgozott, stresszelt, remélt. Szolgált minket, amíg engedte a Jóisten.
Szívroham 53 évesen, így végződött újra egy a nyilvánosság szenvedélyétől motivált élet. Nem lehet, nem lehet, nem lehet. Ha alapos vagy, szakmailag feddhetetlen, elkötelezett, hívő, kiégsz, belerokkansz, feladod. Ha hiszel a dokumentum műfajában és jól csinálod, láthatod, hogy felesleges, hogy úgyis minden mindegy. Hogy ha sztár vagy és profi, kicsit hangosabb kiabálás vagy az őrjítő hangzavarban. Szaporodnak a díjak, elismerések legalább, Hadas Krisztina megérdemelten és sokat kapott, telnek az évek és minden kezdődik elölről. Mindig, újra. Mindig elölről kell bebizonyítani mindent. ÉS ha életvidám vagy, energikus, sugárzóan tehetséges és hiszel abban, amit csinálsz, nem sokat segít.
Figyelt, látott, megmutatott, a közelmúlt hatalmas szeme, a tévé révén. Segített figyelni és látni. Meg szeretett volna miket mutatni önmagunknak. Becsületes, hozzáértő, szorgalmas újságíró volt a kereskedelmi tévézés, a „szociális média”, a késő kapitalizmus, az érdektelen információk áradásának korában. Meg is mutatott, közvetített is és maga is figyelemre érdemes jelenség volt. Egész rövid életében. Mindenki végigvette már a pályaképét, ez az, ami átívelt rajta a rádiótól a tévén át a YouTube-csatornáig, a fital nagymamaságig, amivel még többet remélt foglalkozni. A nagymamás társadalmi szerepek kibővítésével. A nagymamának levés szabadságával, mások elvárásaitól függetlenül.
Gyakran ott van a messze sugárzó energia mögött, a homlokzat mögött a belső kétely, a fáradság, a szorongás, ha nem is adják meg magukat az olyan emberek mint Hadas Krisztina, soha a cinizmusnak.
Azt írják róla az életrajzi összefoglalók, hogy holokauszt-túlélő nagyszülők leszármazottja. Így mondjuk el egy, a nyilvánosságban élő emberről szemérmesen, hogy zsidó. Ha maga nem szeretne mesélni róla nyilvánosan, ezt használjuk, hogy mindenki értse. Mert ez közös azokban, akik zsidónak születtek, ha része volt ez az egész az „identitásuknak”, ha nem. Ezt, múltat, családtörténetet nem lehet választani.
Hadas Kriszta azonban választotta, hogy zsidó lesz, nem ennyire magától értetődően és egyszerűen, mert ez nem így megy, nem vagyunk mindig egyforma mértékben zsidók, hol fontosabbnak érezzük, hol kevésbé, hol zavar, hol örömteli, de az volt. Kereste, próbált helyet találni benne és hogy ez valamennyire sikerült, a Bálint ház érdeme elsősorban, a civil zsidó intézményrendszer zászlóshajójáé, ahol otthonra talált ő is, ahol utoljára lépett fel élete során.
Fiatal nagymamának készült lenni azért nyilvánosan, hogy másokat segítsen ebben a szerepben, mert hitt a megmutatásban és jól értett hozzá. Aki figyel, akit még érdekel, az értelemszerűen szereti a világot és hisz benne, mindennek ellenére akár. Nincs ez így jól.
Áldott az Igaz Bíró.
