Megemlékezést tartottak a Dohány utcai zsinagógában a budapesti gettó felszabadításának 74. évfordulója alkalmából pénteken.
Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség uniós ügyekért felelős államtitkára úgy fogalmazott, a pusztán zsidóságuk miatt meggyilkolt honfitársaink tragédiája az egyik legsúlyosabb teher nemzetünk történelmében, amelyet soha nem feledhetünk. A múlt borzalmaira és a feledésre azonban semmi sem szolgálhat mentségül, a vészkorszak emlékezete közös felelősségünk és soha el nem felejthető örökségünk – tette hozzá.
Azt mondta, a kormány zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus ellen és a nemzeti alaptanterv részévé tette a holokauszt-oktatást. A fővárosban már csaknem két évtizede működik holokauszt múzeum és emlékközpont a magyar kormány támogatásával – emelte ki.
Magyarországon él a legnagyobb zsidó közösség Közép-Európában, Budapesten áll a világ második legnagyobb zsinagógája és „virágzik a zsidó kulturális élet”. Rendszeresek a zsidó fesztiválok és a kormány jelentős támogatást nyújt a zsinagógák felújítására és elhagyott zsidó temetők rendbehozatalára. A Rumbach utcai zsinagóga felújítása teljes egészében állami forrásból valósul meg, továbbá a magyar kormány hozzájárul a Szegedi Új Zsinagóga rekonstrukciójához is. A magyar kulturális örökség zsidó kincseinek felújításai folytatódnak a történelmi Magyarországon, Kárpátalján, a Partiumban és a Vajdaságban is – sorolta Takács Szabolcs.
Ács Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke arról beszélt, hogy sokan úgy vélik, ennyi év múltán ideje lenne felejteni és nem kellene évről-évre a múltat emlegetni, hiszen a borzalmakat átélt generáció már szinte kihalt. Leszármazottjaik azonban génjeikben, lelkükben hordozzák szüleik, nagyszüleik szenvedéseit – fűzte hozzá.
A túlélők utódainak kötelessége megemlékezni, és egyúttal emlékeztetni is a magyarországi holokauszt embertelenségeire, az elkövetők felelősségére. Ez várható el minden jóérzésű magyar állampolgártól és a történészektől is, akik közül egyesek hajlamosak átírni, megmásítani a dokumentált tényeket – hangsúlyozta a BZSH elnöke.
Ács Tamás azt kívánta, hogy soha többet ne nyerhessen teret sem az országban, sem a világban olyan eszme, amely egyes polgárokat pusztán vallásuk, származásuk vagy bőrszínük alapján kirekeszt, fizikai korlátozásuk céljából falakkal körülvett gettóba kényszerít.
Kardos Péter főrabbi, holokauszt-túlélő felidézte, hogy hogy 74 évvel ezelőtt a szovjet hadsereg katonái két gettót szabadítottak fel. A Dohány utca környékén lévőt és az úgynevezett nemzetközi gettót, amit akkor védett házaknak neveztek, a mai XIII. kerületben találhatók.
Utóbbi nem volt palánkkal körülvéve, a házak kapuján tábla jelezte, melyik állam védelme alatt állnak az ott lakó zsidó emberek. A védelem azonban addig tartott, míg az első nyilas különítmény be nem tört és össze nem tépte a „Schutzpassot”, a követségek által kiadott védlevelet - mondta el a főrabbi. A felszabadítással kapcsolatban – Winston Churchill egykori brit miniszterelnököt idézve – úgy fogalmazott, „az életet adták vissza nekünk. A szabadságot nem tudták, mert az nekik sem volt.”
A
megemlékezés a gyászolók kaddisának elmondásával, koszorúzással, emlékmécsesek
meggyújtásával, valamint az emlékezés köveinek elhelyezésével zárult a
Wesselényi utcában található emléktáblánál.
A budapesti „nagy” gettó határait kijelölő belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területet december 10-én zárták le.
A gettó 4513 lakásába – ahonnan mintegy 12 ezer kereszténynek kellett kiköltöznie – 40 ezer embert telepítettek a városban elszórt csillagos házakból. Ez a szám gyorsan emelkedett, a következő év elejére elérte a 70-80 ezret.
Az összezsúfolt embereknek a Vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi 700-800 kalória élelem jutott (a kenyérfejadag 15 deka volt), amikor pedig december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki onnan.
A gettó 1945. január 18-i felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak.