134 éve született Seress Rezső, a Szomorú Vasárnap szerzője, aki megátkozta az emberiséget

A valaha felcsendült legszomorúbb dallam kiötlője minden bizonnyal maga is a legszomorúbb ember volt, aki valaha élt a Földön. Az élethez nem ragaszkodott, de a Kispipához és az oda tartozó örömlányokhoz és zsidó kisegzisztenciákhoz mindig hűséges maradt.

Legszebb dalainak már a nyitó sorai is beszédesek: Én úgy szeretek részeg lenni, mert akkor nekem nem fáj semmi. Fizetek, főúr, volt egy feketém és egy életem, mit elrontottam én. És az életmű és a világ tetején: a Szomorú vasárnap. 

Ezt nem is szükséges tovább idézni, és nincs az a vájtfülű irodalmi és zenei elemzés, amely valaha megfejthetné, hogy ez a két egyszerű szó együtt, mögöttük a gyötrően komor, vigasztalanul önmagát ismétlő és erősítő dallammal, hogyan tudta minden reménytelenségek végső kifejezőjévé tenni ezt a látszatra oly ártalmatlan, melankolikus slágert. Valami pokoli varázslat ül ezen az alattomosan fülbemászó számon, amely első akkordjától kezdve a hatalmába kerít minket és napokig nem enged el: olybá tűnik, Seress Rezső megátkozta benne az emberiséget. 

A keserű, reménytelen elvágyódás dalnoka volt: „művészkarrierje” úgy kezdődött, hogy megszökött otthonról és beállt egy cirkuszba artistának: kis termetű volt és el akart rugaszkodni minden emberi köteléktől. Aztán egy próbán a mélybe zuhant, szinte csoda, hogy túlélte. Tovább menekült, színésznek állt, a városligeti Műszínkörben dolgozott és néha félrevonulva zongorázgatott magában. 

Ez az önmagát szórakoztató „kunsztja” végül színpadra került, később pedig segített neki, hogy olyan előkelő helyre kerülhessen zongorálni, mint a Dohány utcai Kulacs vendéglő. Így verekedte fel magát, átmenetileg, a középosztályba, miközben szerzeményeiért majd megőrültek az úgynevezett „alsóbb néposztályok”, a cselédek és az inasgyerekek: az ő egyszerű, de messze szálló vágyaik trubadúrja volt. A kicsik nagy hiteinek és szükségszerű, hatalmas csalódásainak dalköltője. Dalainak fájdalmas melankóliája egyedül arról tanúskodik, hogy ezt a világot nem a kicsik számára rendezték be.

Makacs rosszkedvét kitartó tréfacsinálással leplezte akkor is, amikor aránylag a legjobban ment neki, ezt a róla szóló anekdoták hosszú sora is tanúsítja. A ’20-as és a ’30-as évek fordulóján ontotta magából a dalszövegeket és a kedvét egyre komorabbra színezte a gazdasági válság és Európa, benne Magyarország és a Kulacs vendéglő egyre világosabban kirajzolódó jövője. 

Jól megalapozott rosszkedvében, hosszú kínlódás után, megzenésítette egy különben szintén zsidó rendőri riporter, Jávor László egyik szerzeményét, amelynek a címe Szomorú vasárnap volt. A munkát Pesten még alig játszották, amikor már Európában is kisebb öngyilkossági hullámot indított el és „az öngyilkosok himnusza” villámgyorsan baljós – máig tartó – világhírre tett szert. Terjedését az tette lehetővé, hogy amikor Seress egy kávéházban lejátszotta, egy zeneileg képzett fiatalember a dermedt közönség soraiból erőt vett magán és gyorsan lekottázta: Seress Rezső maga ugyanis még csak a kottát sem ismerte. 

Ahogy haladtak előre az események jól ismert medrükben, Seresst egy ízben megverték az utcán, nem léphetett fel, majd megkapta a munkaszolgálatos behívóját is. Néhány komolyabb kellemetlenség és veseleverés után viszont homokszem került a gépezetbe: egy német tiszt felismerte és elbújtatta. Az „öngyilkosok Himnusza” megmentette az életét, még két és fél évtizednyi búbánatra hagyva neki időt. De azért levonta a szükséges következtetéseket a Szomorú vasárnap dallamára.

Ősz van és peregnek
A sárgult levelek
Meghalt a földön az
Emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel
Zokog az őszi szél
Szívem már új tavaszt
Nem vár és nem remél.
Hiába sírok és
Hiába szenvedek
Szívtelen rosszak és
Kapzsik az emberek
Meghalt a szeretet.

Vége a világnak
Vége a reménynek
Városok pusztulnak
Srapnelek zenélnek.
Emberek vérétől
Piros a tarka rét.
Halottak fekszenek az
Úton szerteszét.
Még egyszer elmondom
Csendben az imámat:
"Uram, az emberek
gyarlók és hibáznak…"
Vége a világnak!

A világnak valóban vége volt, de az élet azért még ’45 után is ment tovább. Ő egy darabig lelkesedett a kommunizmusért, de a rövid életű szerelem nem volt kölcsönös. Művei indexre kerültek dekadens, gyanús szerzeményekként.

Az ’50-es évektől fogva lassan kikopott a világból, egyre magányosabban verte a zongorát vagy hallgatta a lakásában a Szomorú vasárnapot. Kikopott, de tudta magáról, hogy végleg nem megy el. “Hol lesznek már a beatlesek, / mikor én még mindig itt leszek…”- dúdolta lemondó, kissé tán sértett magabiztossággal. 

Amerikában mesés összeg gyűlt össze a jogdíjaiból, de nem ment el érte, hogy felvegye. Nem is tudott és bizonnyal nem is akart. Még ’56-ban sem. Maradt a Kispipában inkább. 

Aztán az 1968-as év első napjaiban vette a kalapját, szólította ama főurat és a hozzá illően bizarr, komikus katasztrófasorozatot produkálva távozott. Kivetette magát az ablakon, de ismét nem halt meg, úgyhogy a kórházi gipsz drótjával volt kénytelen megfojtani magát, hogy végre abbahagyhassa ezt az immár végtelenül hosszúra nyúló, kilátástalanul szomorú vasárnapot. 

De azért van itt még valami. Egy amolyan végrendelet-féle. Egy tulajdonképpen rémesen bugyuta dalszöveg. Arról, hogy akkor mit lehet csinálni mégis. Az az ötlete támadt, hogy „szeressük egymást, gyerekek, mert minden percért kár”. Ezt, a múlandóság esélyeit tudta szembeállítani a nyomorral, a huszadik századdal úgy, ahogy van, a Szomorú vasárnap átkaival. Nem egy nagy ötlet, de senki sem talált még ki ennél jobbat, a „kis Seress”-nél nagyobb gondolkodók sem. Úgyhogy maradjunk is ennyiben most. 

Seress Rezső ma volna 134 éves.