„Micsoda öröm, hogy megélhettem ezt a napot!"

A címben idézett mondatot dr. Lebovits Imre holokauszt-túlélő mondta azon az ünnepségen, amelyen emléktáblát avattak a budapesti Hermina út 49. számú épületnél. Hajdan itt működtetett tanonciskolát az egykor országos hírű zsidó agrárszervezet, a MIKÉFE, teljes nevén a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület. Dr. Lebovits Imre is itt tanult, s az avatáson felidézte: sok iskolatársát megölték a holokausztban. 

Az emléktábla-avatásra a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH), valamint az Építési és Közlekedési Minisztérium invitálta a résztevőket. A tárca részvétele azért fontos, mert jelenleg az Építési és Közlekedési Minisztérium használja a Hermina út 49. szám alatti épületet. Ez a magyarázata, hogy az avatáson Nyul Zoltán, a tárca helyettes államtitkára kezdte a felszólalók sorát, majd dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke mondott beszédet. Ezután dr. Lebovics Imre szólt az egybegyűltekhez, végül dr. Radvánszki Péter, a Páva utcai közösség rabbija mondta el beszédét, majd a gyászimát a megölt hittestvéreinkért. (A Mazsihisz-elnök és a rabbi beszédét cikkünk alatt teljes terjedelmében közöljük.)

Az egylet történetét kutató Törőcsik Évával, a Főkert volt vezérigazgató-helyettesével készült interjúnkat  ITT  olvashatják; az egykori kertésztelepen készült képriportunk  ITT  érhető el; a Bardóczi Sándorral, Budapest főtájépítészével a MIKÉFE kapcsán készült beszélgetésünk  ITT  található. 

Dr. Lebovics Imrét fogadja dr. Kunos Péter, a Mazsihisz-BZSH ügyvezetője az épület előtt

Az emléktábla állítását Répás Péter, a Mazsihisz munkatársa vitte keresztül, mert felismerte, hogy a MIKÉFE nem olyan ismert a magyar emlékezetben, amilyen ismertséget megérdemelne. Az 1842-ben alapított és a kommunista rezsim által 1949-ben megszűntetett MIKÉFE működését ugyanis mindig a modern gazdálkodás, magas szintű oktatás és mély szociális érzék jellemezte. Az 1840-es években Kossuth Lajos és Batthyány Lajos által is támogatott zsidó egylet egykori kertésztelepének Budapest X. kerületében még állnak a maradványai, s megvan a fentebb említett tanonciskola épülete is, amelynek impozáns jellege azt szimbolizálja, hogy a MIKÉFE kiemelkedő és egyedülálló helyet foglal el a magyar agrártörténetben.

Balról Nyul Zoltán, jobbról dr. Grósz Andor

A holokauszt-túlélő dr. Lebovics Imre az avatáson azt mondta: csak jó emlékei vannak egykori iskolájáról, hiszen az olyan lehetőségeket adott neki, amelyekről egyszerű tiszafüredi zsidó fiúként nem is álmodhatott. Tizenöt éves korában vitték el munkaszolgálatra a keleti frontra, majd a nyugati határra.

– Én túléltem, de anyámat, apámat megölték, és Tiszafüreden, ahol valamikor több mint száz zsidó család élt, ma már egy sincs – mondta a túlélő. 

Nyul Zoltán „házigazdaként" köszöntötte a résztvevőket, s a MIKÉFE tevékenységére és a tárca feladataira utalva azt mondta: „munkánkban egyszerre van jelen az értékteremtés, az értékmentés és az értékmegőrzés, ezért nagy megtiszteltetés nekünk, hogy ebben az épületben dolgozhatunk".

DR. GRÓSZ ANDOR: EZT AZ ÁLMOT IS MEGTÖRTE A TÖRTÉNELEM

Ez az emléktábla nem csupán egy kőbe vésett emlék – ez egy üzenet is: a múltból a jelennek és a jövőnek. Felavatjuk ma a Magyar Izraelita Kézmű és Földműves Egylet, a MIKÉFE emléktábláját – és ezzel nemcsak egy intézményre, hanem egy egész korszakra, egy közösségre, egy eszmére, és megannyi emberi sorsra emlékezünk.  

A MIKÉFE története – ahogyan azt a történészek is mondják – olyan, mint egy cseppben a tenger. Minden benne van, amit a magyar zsidóság sorsa jelenthetett a 19. és 20. században: remény, építkezés, törekvés, elhivatottság – majd kirekesztés, üldöztetés és pusztulás. 

Az Egyesület 1842-es alapítása óta a magyarországi zsidóság egyik jelentős, példamutató intézményévé vált. Képezte a fiatalokat, szakmát adott a kezükbe, jövőt álmodott nekik, és jövőt épített velük. Kézműveseket, kertészeket, földműveseket oktatott – ingyenes ellátással, internátusi rendszerben, bentlakással. De ami még ennél is több: a szaktudáson túlmenően értékeket adott, közösséget épített, és példát mutatott. 

Az Egyletet, a reformkor szellemiségét tükrözve, a Pesti Izraelita hitközség alapította. A kezdetekkor Kossuth és Batthyány is támogatta az indulást, ennek köszönhetően vált az egylet az Országos Ipartestület tagjává. A 19. században szerteágazó tevékenységet folytatott, sokféle szakmai képzést biztosított a növendékeknek. Ezek közül különösen a földműveléssel kapcsolatosak bizonyultak páratlannak. Egyre nagyobb megművelhető területeket vontak be, hogy megvalósíthassák az egyre sokrétűbb képzést, amely felölelte a szőlőtermeléstől a virágkertészeten át a méhészetig a mezőgazdaság számos ágazatát. 

A világháborús vereség és az azt követő pénzügyi válság majdnem az egylet végét jelentette. Összefogással és némi külföldi, közötte Joint segítséggel azonban sikerült újra talpra állni. A MIKÉFE kertészeti telepe a Keresztúri úton a két világháború között az ország egyik legmodernebb és legsikeresebb kertészeti intézményévé fejlődött. Nemcsak oktatott, hanem gondoskodott is – árva, hadiárva és nehéz sorsú gyermekekről. Nemcsak képzett, de bátorított is. És nemcsak dolgozott, de álmodott is egy jobb világról. 

Ám – mint oly sok zsidó más kezdeményezést – ezt az álmot is megtörte a történelem. A harmincas évektől egyre növekvő antiszemitizmus, majd a nyilas rémuralom és a vészkorszak – a magyar zsidóság tragédiája – elpusztította a telepet. Az Egylet tagjainak egy része soha nem tért vissza. Megölték őket – csak azért, mert zsidók voltak. 

Ma, amikor ezt a táblát avatjuk, gyászolunk – de nemcsak gyászolunk. Emlékezünk – és emlékeztetünk is. Minden ilyen tábla egy üzenet. A múltnak: hogy nem felejtünk. A jelennek: hogy kötelességünk emlékezni. És a jövőnek: hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Soha többé. Nem engedjük.  

Ez az emléktábla nemcsak egy kő. Ez egy közös kiállás. Egy üzenet tőlünk, a túlélők leszármazottaitól, az utódoktól: „Itt voltunk. Itt vagyunk. És itt leszünk.”

 Ma, amikor zsidó közösségünk, ha megfogyatkozva is, de újra erőre kap, újra virágzik Budapesten és vidéken egyaránt, különös jelentősége van az ilyen pillanatoknak. Mert az emlékezés nem pusztán múltidézés – hanem egyben jövőépítés is. Az, ahogyan emlékezünk, az is meghatározza, hogy kik vagyunk – és hogy mivé válunk. 

Nemrégiben olvastam a bolgár-francia filozófus és irodalmár, Tzvetan Todorov egy mondatát, amelyet egy hasonló eseménnyel kapcsolatban jegyzett fel: „Az élet veszített a halállal szemben, de az emlékezet csatát nyert a semmi ellenében.” Valóban. Minden tábla, minden név, minden megemlékezés – ilyen nyertes csata. 

A mi feladatunk, hogy ezeket a csatákat megvívjuk. Ezt tesszük új emléktáblák felállításával, botlatókövek elhelyezésével, antiszemita vandálok által megrongált emlékművek helyreállításával. 

Ezt tesszük azért, hogy őrizzük az emléket, és továbbálmodjuk az álmot. Hogy a MIKÉFE alapítóinak és elpusztított növendékének álma, és minden mártír álma tovább éljen bennünk. Hogy gyerekeink és unokáink tudjanak róluk, és tanuljanak példájukból. 

Erre kötelez minket a történelem. Erre köteleznek minket a sírjaik. Erre köteleznek bennünket mártírjaink emléke és a szörnyű tragédia, amely a zsidóságot, és benne a magyar zsidóságot sújtotta. És erre kötelez minket a jövő – amelyet együtt kell alakítanunk. 

Köszönöm mindenkinek, aki tevékenységével hozzájárult e tábla felállításához, a MIKÉFE emlékének megőrzéséhez. Köszönöm Önöknek, hogy csatlakoztak hozzánk és ma együtt emlékezhettünk. 

Ahogyan a táblán is olvasható, emlékükből fakadjon áldás. Seihije Zihronám livráhá!

Dr. Radvánszki Péter rabbi

DR. RADVÁNSZKI PÉTER: NEMCSAK A KÖNYV, HANEM A FÖLD ÉS A KÉZMŰVESSÉG NÉPE IS VAGYUNK

Egy egyesületre, a MIKÉFEr-e emlékezünk. Legfőbb célkitűzése az volt, hogy diákjai, végzettjei abban az áldásban részesüljenek, amit Becálél, a nagy iparművész és társai kaptak, hogy megteljenek „isteni szellemmel, bölcsességgel, értelemmel és szakértelemmel minden iparos munkában”.

A Bibliában egy virágzó kézművesipar és mezőgazdasági kultúra tárul elénk. A korabeli társadalom az asztalos, az ötvös, a kovács, az ács, a földműves és hasonló szakmák munkáira épült. Ünnepeink amúgy is szinte kivétel nélkül mezőgazdasághoz kötődtek. Vagyis a gazdaság és gazdagság alapja az iparosság és a földművesség volt. A MIKÉFE célja az volt, hogy a zsidóság és a világ ezt soha ne felejtse el. 

Nemcsak a könyv népe, hanem a föld, és a kézművesség népe is vagyunk, ahogy a bibliai korban, úgy ma is. Ennek a gyakorlati megvalósításához nagy lelkesedéssel fogtak neki a reformkor derekán.

A Mikéfét 1842-ben alapították, és kezdetektől fogva, a 107 éven keresztül mindig is úttörő, hősies munkát végzett. Részben érdekvédelmi munka folyt, hiszen a korabeli céhek megtagadták a zsidó inasok felvételét, és ráadásul állandó zaklatásnak voltak kitéve. A MIKÉFE így többször fellépett tanoncai, inasai védelmében. De elsősorban mesterember képzéseivel tűnt ki. Több száz iparost, kertészt, földművest képeztek itt, de volt jótékonysági bizottsága és női bizottsága is. A virágkertészet rendszeresen érmeket nyert a pesti virágkiállításokon. De volt tájkertészet, faiskola, gyümölcsös, konyhakertészet, szőlészet, takarmánygazdaság, tehenészet, baromfitenyésztés. A MIKÉFÉBEN be akarták bizonyítani, hogy a zsidók nem irtóznak a fizikai munkától, és természetesen – már ha ilyet bizonyítani kellett – sikerült is.

Fontos az is, hogy a hitközség állíttatja a táblát, hiszen a kezdeti tőkét is a pesti izraelita hitközség adta. Az alapítás Schwab Löw főrabbi elnöklete alatt történt, aki a szabadságharcban is részt vett. 

A MIKÉFE nem alakulhatott volna meg hazafias érzelmek nélkül, hiszen egyik célja a nyelvápolás volt, és nem alakulhatott volna meg, ha Kossuth Lajos nem adja támogatását hozzá.

Nem csak egyének, személyek lehettek tagok, hanem hitközségek is. Az ország talán legtöbb izraelita hitközsége pártoló vagy rendes tagja volt a MIKÉFÉnek. Az 1929-30-as évi beszámolóban hálával emlékeznek meg Hevesi Simon főrabbiról, aki rendet, egységet és békét teremtett, és így tiszteletbeli elnökké választották. Volt imaterem is, és alapvető tantárgy-, és vallásoktatás is, hiszen bentlakásos iskoláról van szó. A beszámolókban méltán voltak büszkék arra, hogy nem csak a tanoncképzésre, hanem a szellemi életre is figyelmet fordítottak.

A holokauszt alatt szinte teljesen elpusztult minden, a támogatói és tagjai nagy részét pedig megölték. Az épületet újra fel kellett újítani, a kertészképző telepet pedig újratelepíteni, újra virágzóvá tenni. A Joint és a megmaradt zsidóság adományozói segítségével a tanoncképzés szinte azonnal újra indult, és 1946-ban már örömmel számolnak be arról, hogy a Habonim Dror ifjúsági csoport dolgozik a kertészképző telepen. Nagy reményekkel indult tehát újra a MIKÉFE munkája, sajnos nem tudták, hogy 3 év múlva méltatlanul, igazságtalanul fogják bezárni az egyesületet, államosítani minden ingó és ingatlan vagyonát.

A MIKÉFE üzenete azonban semmit nem vesztett az aktualitásából. Sőt, talán fontosabb, mint valaha. Bár zsidóként már bármilyen szakmát tanulhatunk, de a MIKÉFE elfeledett céljait újra fel lehetne fedezni. Újra fontossá kellene, hogy váljanak, hogy megteljünk „bölcsességgel, értelemmel és szakértelemmel minden iparos munkában”.

Újra tudomásul lehetne venni, hogy a „föld népe” is vagyunk. Nem csak zsidók, hanem mindannyian. A föld, amit éppen hatalmas veszélybe került, újra védelemre, és megművelésre szorul. Mindennél fontosabb, hogy megértsük mennyire fontosak a helyi, kis gazdaságok, kertészetek működése, amilyen a MIKÉFE kertészeti telepe is volt, amelyek a helyieket látták és látják el élelemmel. Újra hangsúlyt kaphatna a helyi, minőségi kisiparosság, kézművesség, a globális rossz minőségű ipari termelés helyett. A globális felmelegedés világában újra felfedezhetnénk a fák, és az alnövényzet szerepét a környezet hűtésében, a levegő minőségében, az egészség megőrzésében.

Akkor fogjuk igazán megérteni a Tóra, a Biblia üzenetét, ha visszatérünk, fokozatosan a természethez, az emberi léptékű kézműves munkához, a földhöz.

Emlékezhetnénk fák ültetésével szeretteinkre. Hiszen „ember a mező fája” mondja a Tóra. Ezen motívumot használva Jeremiás próféta mondja: ha szem előtt tartjuk ezeket az üzeneteket, akkor „Olyan leszel, mint a fa, amely víz mellé van ültetve és amely folyó mellé bocsátja gyökereit, mely nem látja, mikor jön a hőség és zöldellő lesz a levele; a szárazság évében sem aggódik és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.”

Ez a MIKÉFE üzenete a mai kor számára. Kívánom ezt és azt az áldást is mindannyiunknak, amelyre a MIKÉFE tanárai, diákjai is olyannyira vágytak. Kívánom, hogy megteljünk „bölcsességgel, értelemmel és szakértelemmel minden iparos munkában”.

Fotók: Ritter Doron