Láger sztornó: Mi és hogyan öröklődik át a túlélők traumáiból?

„– Mehr Licht – közli a barátságos lengyel teremőr, és felkapcsolja a 60 wattos égőket a gázkamrában.” Ezzel a vérfagyasztó, s egyben pokoli humorral átitatott mondattal kezdődik  Seres László újságíró első szépirodalmi kötete, a Láger sztornó, amely a közelmúltban jelent meg a Scolar kiadásában. A regényről a budapesti Bálint Zsidó Közösségi Házban beszélgetett a szerzővel Bárdos Katalin és Szántó T. Gábor.

„Bezárattam magam ide direkt, hogy jobban megismerjem magam meg a szorongásaimat” – mondja a Láger sztornó elbeszélője. Az auschwitzi tábor felújítási munkák miatt két hónapra bezárja kapuit a turisták előtt – a regény főhőse azonban a falakon belül szeretné eltölteni ezt az időt. Az elmúlt években társadalompolitikai kutatóként amúgy is sokat foglalkozott a holokauszttal, és most a saját bőrén akarja megtapasztalni, milyen a gázkamrában állni. A bizarr vakációtól reméli, hogy végre maga mögött hagyhatja személyes és transzgenerációs traumáit… – olvashatjuk Seres László nemrégiben megjelent könyvének kiadói ismertetőjében.

Seres László portréja a regényből (Fotó: Reviczky Zsolt)

S valóban: mivel a bevezetőben említett két beszélgetőpartner, Bárdos Katalin és Szántó T. Gábor közül az előbbi neves klinikai szakpszichológus és terapeuta, az utóbbi pedig neves író, ez már előrevetítette a közönség számára, hogy a Bálint Zsidó Közösségi Házban megrendezett szerzői esten nem egy megszokott irodalmi rendezvény részesei, hanem valamiféle szerzői vagy elbeszélői lélekboncolás részesei is leszünk. Azért írom, hogy „valamiféle”, mert hiszen hiába íródik egy regény egyes szám első személyben, az elbeszélő nem azonosítható minden tekintetben magával a szerzővel – még ha ebben az esetben igazából valóban egy feltárulkozó műről fogalmazta meg a gondolatait egy feltárulkozó szerző.

Seres László nyíltan beszélt a depressziójáról, de egyúttal azt is megjegyezte: a saját depresszióját nem akarta ráhúzni a szövegre, mégpedig azért nem, mert nemigen tudni, hogy az miből táplálkozik. Amikor erre Bárdos Katalin rákérdezett, Seres annyit válaszolt: „jó kérdés”. Mindenesetre hozzáfűzte: a saját főhőse számára is kérdéses, hogy „csak” a holokauszt konvertálta-e az érzelmeit, az viszont nem kérdéses számára, hogy a főhős minden szempontból izolált lélek. Éppen ebből következik a legnagyobb félelme is: elvesznek a gondolatok, és a szavakat sem találja majd – azaz hasonlóvá válik a traumát megélt és túlélt felmenőkhöz. 

– Ez egy valós félelem, és az én valós félelmem is, hiszen az én legfőbb abszolútomom a saját életem fölötti önrendelkezés – magyarázta Seres László. – Ez a legfontosabb az életemben, ezért kapta a barátaimmal megalakított anarchista csoport az Autonómia nevet. A félelmem lényege az, hogy az életem fölötti önrendelkezést veszíthetem el például abban az esetben is, ha a halálomról lenne szó. Ne mások döntsenek arról, hogy én miképpen halok meg. 

Vagyis Seres szerint a saját autonómiánk fölötti önrendelkezésünk elveszítése párhuzamba állítható azzal a fogalommal, ami Kertész Imre regénycímében áll: ez nem más, mint a sorstalanság. 

– Nem vagyok benne biztos, hogy Kertész a sorstalanság kifejezésben pontosan használta a sors szót, de szerintem erre gondolt, az önrendelkezés elveszítésére az életünk és a halálunk fölött – mondta Seres. 

E gondolatkörhöz Szántó T. Gábor azt a megjegyzést fűzte hozzá: a regény főhősének személyében nemcsak egy holokauszttúlélő családban felnőtt fiúról van szó, akit a szülők magukkal hozott félelmei korlátoznak, hanem egy olyan személyről, akit korlátoz maga a rendszer is, hiszen diktatúrában nő fel.

– Egy diktatúrában létező családról van szó, amely próbál megfelelni a rendszer elvárásainak – fogalmazott Szántó T. Gábor –, és ez egy másfajta elnyomatás,  egy másfajta elhallgatás, egy másfajta csönd, mint ami a holokausztot körülvette. Ebben a kettősségben az a dráma, hogy a dühöt nem szabad kiengedni, az érzelmeket el kell folytani, és többek között ez vezethet a depresszív állapothoz. Egyszerre van jelen egy családban a holokauszt traumája, a diktatúra elnyomása és a periféria-lét. Mindezek együttese okozhatja a depresszív jelenséget.

Seres László felolvas a regényből, balra tőle Bárdos Katalin, jobbra Szántó T. Gábor

– De kérdés az is, hogy ki az, aki tudott beszélni a lágerben történtekről, és ki az, aki nem – fűzte hozzá az író szavaihoz Bárdos Katalin. – Vannak olyan családok, ahol tudtak beszélni a történtekről, és azt gondolom, hogy ezekben a családokban is ugyanúgy sérülhettek az utódok, mint azokban, ahol az elhallgatás volt a jellemző.

Ekkor Seres László egy pillanatra átvette a kérdező szerepét, és azt kérdezte a szakembertől, hogy a traumákból pontosan mi öröklődik át a következő generációkba, azaz mi az, amit kapunk, magatartásmintákat, félelmeket, vagy csak kliséket?

– Gondoljunk a regény főhősére, akiből gyerekkorában milyen szörnyű félelmet váltott ki, hogy az apukája később ment érte az óvodába – válaszolta Bárdos Katalin –, hiszen azt gondolta, soha többé nem fogja látni az apját. Nem tudom, de valószínű, hogy gyerekként a főhös mindezt nem kapcsolta össze a zsidósággal, hiszen megtudjuk a regényből azt is, hogy csak kamaszként szerez tudomást a zsidóságáról. De a kisgyerekben ott volt a félelemérzet attól, hogy aki eltűnt, az nem jön vissza soha többé. 

Éppen ez az érzelmi világ, vagy ennek a világnak a titokzatos derengése, az elhallgatásból a valóságosságba való áttüremkedése volt a kulcseleme a Seres Lászlóval folytatott beszélgetésnek – miképpen az érzelmi megélés a regény egyik legfontosabb kérdése is. Ennek igazolására befejezésképpen álljon itt egy részlet a műből:

„Mit éreztek – ez érdekel. Mit éreztek azok, akik a gázkamrák bejáratánál álltak, ahol most én? Sok éve gondolkodom ezen, pedig értelme nulla, erre a kérdésre nem létezhet értékelhető válasz, mégis, valami megmagyarázhatatlan okbólúgy érzem, számomra ez a megértés Maslow-piramisának legalsó foka”.

(A kötetről hamarosan recenziót is közlünk.)

Seres László: Láger sztornó, Scolar Kiadó, 2022, 184 oldal, 2990 Ft.