A világ újjászületése és a megbocsátás jövője – Sáná Tová 5782!

2021. Szeptember 05. / 17:47


A világ újjászületése és a megbocsátás jövője – Sáná Tová 5782!

Az a kritikus önvizsgálat, amelyet az Újévet megelőző hónap, Elul hava elrendel a zsidók számára, nem tűnik fájdalmasnak, pedig annak kéne lennie. Inkább, ha jól csináljuk, lelassulás, megérkezés az ünnepekbe. A Jom Kippur-i böjt, ha nem is könnyű, de szó szerint felemelő. Olyan, mintha mindössze 25 órányi éhezés alatt minden súlyunkat elvesztenénk, mintha mi is felrepülnénk reménykedő imáinkkal együtt. A hagyomány szerint ilyenkor úgy imádkozhatunk, mint az angyalok.

Szeptember 6-án, hétfőn este születésnapot ünnepelünk, Ádám és Éva születésnapját, az emberek történetének kezdetét: ekkor veszi kezdetét az új év Ros HaSáná napja, amely egyúttal az Ítélet Napja is. Sáná Tová 5782!

Az önismeret a bennünk lévő emberi, túlságosan is emberi mellett, esendőségünk, kiszolgáltatottságunk, félelmeink, szorongásaink, elfojtani próbált traumáink mellett azt is megmutatja, ami igazán Isteni bennünk.

Egyszerre kell ilyenkor kíméletlenül szigorúnak és nagyvonalúan megbocsátónak lennünk magunkkal, mindkettőt a jövő, a lezárás és túllépés érdekében. Olyan lényként látni önmagunkat, aki teljes mértékben felelős a múltjáért, de igazi élete, valódi esélyei a megértett, feldolgozott múltból induló jövőjében vannak. Egyszerre kell látnunk magunkat, mint jóvátehetetlen adottságot és mint végtelen, minden percben megújuló esélyt. Minél nehezebb először, később annál könnyebb. Mert minél közelebb kerülünk önmagunkhoz, annál közelebb jutunk a bennünk lévő Istenhez is, akinek kéznyomát mind magunkon viseljük éppen abban, amiben a legkülönbözőbbek vagyunk. A Talmud szerint Isten minden pénzdarabra, amelyet vert, ráhelyezte képmását és mégis mind éppen abban térünk el, ami isteni bennünk: a lehetőségeinkben, hogy megtaláljuk a saját életünket.

Az élet rövid, ezzel kell gazdálkodnunk és csak a többieknek a miénkkel összekapcsoló élete hosszabbíthatja meg. Egy misnai bölcs, Rabbi Tarfon azt tanította, hogy nem rajtunk áll, befejezhetjük-e a munkát, amelybe belekezdtünk, de ez nem ok arra, hogy ne kezdjünk neki. Ha már tudjuk, hogy dolgunk van a világon, remélhetjük, hogy lesz, aki folytatja, ha egy-egy életszakasz végén váltunk vagy egyszer visszavonulunk, vagy elmegyünk innen az Eljövendő Világba.

Az élet értelme épp az, hogy véges, hogy minden percre kivételes és minden, ami eljövendő benne, nyitott. Hogy színtiszta, vissza nem térő esély.

Már unjuk is mondani, hogy ismét nehéz éven vagyunk túl és a szokásosnál is bizonytalanabb jövőbe lépünk újra. A vírus tönkretette azt, ami minden bajjal szemben a legerősebb védekezésünk, az egymáshoz fűző kapcsolataink magától értetődőségét, még jobban elszigetelt bennünket. Tudjuk, hogy ez örökké nem fenntartható, az elszigeteltség betegít, a Tóra azt tanítja, hogy csak közösségben, együtt szentelhetjük meg Isten nevét, innen jön a minján koncepciója. Minden bűnünk abból ered, hogy nem tudunk egymással jól együttélni. Bénultan nézzük, ahogy az afgán kisgyereket átemeli a kerítésen az édesanyja, mert nem lát rá esélyt, hogy ott, ahol született, ahová tartozik, felnevelje. Nézzük, ahogy cserbenhagyja őket a világ egy értelmetlen, katasztrofális háború végén.

Bénultan nézzük és részt is veszünk benne, hogy felzabáljuk a Föld minden tartalékát, mintha utánunk nem volna élet. És akik úgy gondolják, csak ők számítanak, hogy minden együttműködés lúzerség, azok el is érik, hogy így legyen, hogy felperzselt világot hagyjanak maguk után. A teremtés, rögtön azután, hogy megszületik, kis híján elpusztul az özönvízben és ez jelzés: tönkre lehet tenni, fennállását Isten nem garantálja. Nekünk adta és módunkban áll végképp tönkre tenni. A most kezdődő év smitá-év lesz, pihentetni kell a Földet Izraelben. A világ, a Teremtés szombatéve következik.

Az a kérdés, nulla összegű játszmaként nézünk-e az életre, mindenki háborújaként mindenki ellen, amelyben nekünk csak akkor lehet jó, ha a másiknak rossz, amelyben mindenki fenyegetést jelent ránk, aki másik csoportba tartozik, hogy a menekültek elveszik a munkánkat, hogy a melegek veszélyeztetik az életformánkat azzal, hogy esélyt kapnak a boldogságra, hogy minden megértés, együttérzés, együttműködés gyengeség és csak egy maradhat, vagy el tudjuk képzelni, hogy együtt jobb, hogy az élet ökoszférák kapcsolódása, együttműködések együttműködése és ezért minden háborút végül minden hadviselő fél egyaránt elveszít.

Ha úgy érezzük is, hogy szégyen élni és nézni, tehetetlenül, az égre kiáltó emberi szenvedést, ha rengeteg nyomorúsággal szemben valóban tehetetlenek is vagyunk, megvan a saját felelősségünk köre, és azon belül áthangolhatóak a folyamatok, egyre jobban érvényesíthető az együttműködés kultúrája, amelyben a másik, ha mégoly idegen is elsőre, nem akadályként, hanem lehetőségként tűnik fel számunkra. Ne engedjük, hogy megmérgezzék a lelkünket a plakátok, amelyekkel lépten-nyomon találkozunk, de ne engedjük meg magunknak azt sem, hogy elkapjon a plakátkészítők és a plakátok üzenetében hívők elleni gyűlölet. Próbáljunk meg rálátni a saját életünk hatalmi játszmáira, akkor válunk védetté a hatalom rombolásától, ha őszintén le tudunk mondani róla a saját életünkben, a saját személyes kapcsolatainkban. Ha a kellő önismeret és béke elérése után, azután, hogy eléggé szigorúak voltunk már magunkhoz és meg tudtunk bocsátani önmagunknak, elkezdünk végre másokra figyelni. Nem véletlen, hogy az újévi tórai, prófétai olvasmányok két születést, két nehéz, fájdalmas, kései szülést beszélnek el. Sáráét, Izsák édesanyjáét és Hannáét, aki Sámuel prófétát hozta a világra, akik maguk is átmeneti emberek lesznek. Izsák a két alapító, Ábrahám és Jákob között lesz passzív kapoccsá, Sámuel segítségével válik Izrael királysággá. Ők maguk is bábák lesznek, egy náluk messze nagyobb alkotás bábái, férfi létükre. 

A világ megújulásáról, a Teremtés elfogadásáról és folytatásáról van szó, mint végességünk, szenvedéseink egyetlen lehetséges megváltásáról. 

Gyereket vállalni azt jelenti, hogy szeretnénk, ha ez a sok tekintetben rémes világ utánunk is, mégis fennmaradna. Hogy már nem mi állunk az életünk középpontjában többé. Az elég érett, aki már nem szereti és nem is utálja magát annyira, hogy folyton önmagával foglalkozzon, aki mások életébe tudja önmagáét bekapcsolni. Ezért kéri a halottakért mondott imánk, az Él Mále Ráhámim, hogy eltávozott szeretteink „fonassanak be az Élet Kötelékébe”.

Az életünk rövid és ezerfelől veszélyeztetett, mégis egyszeri és kivételes, épp azoknak, akikkel egy térben és egy időben élünk. 

Nekik pótolhatatlan. És így nem csak a miénk, hanem az övék is. A társainké, a gyerekeinké, a tanítványainké, a barátainké, akik mind a szüleink, teremtőink és akiknek mind a szülei vagyunk. Mindenki, aki legalább részben másokért él, szülő, a Teremtés folytatója, olyan ember, akinek célja van, tehát örök élete. Az ember élete önmagában el sem gondolható. Mi vagyunk egymás végső reményei, ha egymást kölcsönösen meg tudjuk szólítani, mi, akik az Ő képmására teremtettünk, csak e szólítás révén találhatjuk meg a világból mostanában talán éppen visszahúzódó, arcát elrejtő Istent. Ez a célja a zsidó előírásoknak, a háláhá azt jelenti, út. Út, amely először önmagunkhoz, aztán másokhoz vezet.

Mindez azonban üres humanista szócséplésnek tűnhet, belátom. Hiszen ki mondhatná el magáról, hogy igazán ismeri magát, hogy könnyű szívvel túllépett önmagán, hogy érzi most, Elul és Tisri havában, a Jóisten közelségét? Ki az, aki tényleg szembenézett a bűneivel és megbánta és tudja, hogy többé soha nem követné el őket, aki meg tudott őszintén bocsátani magának és nem fél, ha tényleg létezik, a Jóisten elé lépni?

Egy kommentár összeköti Eszter királyné könyvét az Újév ünnepével. Eszter, amikor szükség lenne rá, amikor muszáj lenne, azt mondja, fél a király elé lépni, hiszen nem hívatta és aki felkészületlen, illetéktelenül járul elé, az nagyon rosszul járhat. Épp így van ez, a magyarázat szerint, a Királyok Királyával is. És Eszter végül mégis elindul és a király fogadja, megmenti bátorságával a népét.

Az adhat erőt mindannyiunknak, hogy senki sem kész teljesen arra, hogy számot adjon az életéről. Ő nem csak Király, hanem maga is szülő, mindannyiunké: Atyánk, királyunk.

Az első lépéstől fogva, hogy elindulunk felé, vagyis valódi önmagunk felé, mert van, van valódibb önmagunk, már segíteni fog. Segít belátni és megbánni és megváltozni, mint Királyunk és segít megbocsátani önmagunknak és továbbmenni, mert nem csak királyunk, hanem Atyánk, illetve Anyánk is ő.

Atyánk, Királyunk, halld meg hangunk és légy irgalmas, bocsáss meg nekünk, írjál be Te, az Eljövendő Ura, mindennek ellenére szép, reményteljes évre Bennünket.

Maradjon nyitott a közösségünk mindenki számára, legyetek boldogok, szerelmesek, legyetek együtt, nevessetek sokat és vigyázzatok egymásra.

Le Sáná Tová tiktevú

Kapcsolódó írásunk:
Megtérésünk és örömünk ideje: közelednek az őszi nagyünnepek

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek