Adalékok az 1944-es karcolt téglákhoz: „Graffiti a gettóban"

Mint tegnap beszámoltunk róla: a Mazsihisz-BZSH székház kéményének felállványozása közben felfedezett téglák a holokauszt idejéből származó, 1944-es karcolatot tartalmaznak. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársai, Csősz László és Király Mátyás tanulmányából kiderül: a vészkorszakban készült falfirkák és más jelek bevésésében erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás kényszere a fenyegető jövő tudatában.

Az 1944-ben elpusztított zsidó közösségek emlékét számos épület idézi fel Magyarországon. A háborút túlélt zsinagógák, közösségi építmények és lakóházak túlnyomó részét lebontották, átépítették vagy felújították, de egyes helyeken fennmaradtak az eredeti falak, olykor különleges és ritka üzeneteket hordozva. Ezek közé tartoznak olyan privát feliratok, modern kifejezéssel élve graffitik, amelyeket a második világháborús üldöztetés idején véstek a zsidó közösségekhez tartozó emberek az általuk használt épületek falára. Egy részüket már azt követően, hogy a területet 1944 tavaszán és nyarán gettónak jelölték ki. 

(...)

A falfirkák léte egyidős az írás és az ember alkotta falak megjelenésével, mint arról számos ókori emlék, köztük a Siratófal vésetei tanúskodnak. Jól ismerjük a motivációkat: az önkifejezés, véleményalkotás, a környezet alakításának vágya, az „itt jártam” élmény megörökítése és számos más magyarázat is lehetséges. A graffiti műfaj szociokulturális jellegzetességeit ismerve nem meglepő, hogy  az eddig megismert alkotók zöme tizenéves fiú volt. A graffiti sztereotipikus megközelítésben jellegzetesen „férfias” műfaj, hiszen a patriarchális társadalmi keretek között nagyrészt a férfiak privilégiuma volt az effajta önkifejezés, amelynek jellemzői az illegalitás, kockázatvállalás, a szabályok áthágása, egy adott közösségi tér territorializálása. A közel ötven megtalált név között mindössze három női nevet találunk. Közülük kettő egy férfinévvel együtt került fel, ahol nem világos, hogy melyikük volt az alkotó, egyikükről pedig nem tudunk semmit.

Kisvárdai felirat. Fotó: Király Mátyás

Ebben az esetben – különösen a gettósítás napjaiban – erős szerepet játszhatott az identitás megőrzése, az emlékállítás a bizonytalan, fenyegető jövő tudatában. Többek számára ez volt az utolsó fennmaradt írásos nyom, amit maguk után hagyhattak. Hasonló szerepük volt tehát, mint a Mementó - az emlékezés gesztusa  (Art Department – Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) című kiállításon bemutatott, Rajk László frottázsain megörökített auschwitzi falfirkáknak. A gettók tégláin is zömmel csupán név, olykor dátum szerepel, de a feliratok nyomában elindulva levéltári források segítségével arcot adhatunk az áldozatoknak és rekonstruálhatjuk a sorsukat.

A magyar zsidóság történetével és kultúrájával kapcsolatos kutatásaink során szerte a Kárpát-medencében találkoztunk hasonló falfeliratokkal. A Mementó kiállításban való közreműködésünk adta az alkalmat, hogy ezeket összegyűjtsük, rendszerezzük és értelmezni próbáljuk, kapcsolódva Rajk László emlékezési gesztusához, illetve a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Saul Gyermekei emlékprogramjához is, amely magyar gyermekáldozatok neveit és történeteit igyekszik összegyűjteni. 

Eddig három magyarországi és három szlovákiai helyszínről gyűlt össze nagyobb mennyiségű felirat. Az utóbbiak közül két város a háború idején ugyan Szlovákiához tartozott, de az egyértelmű kulturális-történelmi kapcsolódás valamint az európai párhuzam felvillantása miatt érdemes emlékeiket a magyar gettókéval együtt bemutatni. 

Egy kassai üzenet 1944-ből. Fotó: Peter Germuška / külön köszönet Salamon Pálnak és Szeghy-Gayer Veronikának / via Milev.hu

Összesen mintegy ötven falba vésett illetve falra rótt névről valószínűsíthető, hogy tulajdonosaik a holokauszt idején a településen vagy környékén élő zsidók voltak. Közülük kilenc személyt tudtunk pontos személyi adatokkal azonosítani, akikről igyekeztünk kideríteni, hogy mi történt velük és szeretteikkel a holokauszt idején. 

(...)

A holokauszt a történelem egyik legalaposabban dokumentált eseménye, alapvetően két okból. Egyrészt a népirtás jelentős részben a modern hivatali bürokrácia keretei között zajlott, amely a tömeggyilkos procedúra részeként aprólékos precizitással regisztrálta, nyilvántartotta az áldozatokat.  

Másrészt az áldozatok jelentős arányban íráshoz, tollforgatáshoz szokott emberek voltak, akik számos írásos tanúbizonyságot hagytak maguk után, beleértve a közösségi adminisztráció iratait, privát naplókat, leveleket, kérvényeket, sebtében papírra rótt utolsó üzeneteket. 

Ennek ellenére nagyon sokan szinte nyom nélkül tűntek el, sőt sokszor a zsidó közösségek emléke is kifakult a helyi társadalmak kollektív tudatából. Az emlékezés egyik legfontosabb feladata a identitásuktól és méltóságuktól megfosztott áldozatoknak újból emberi alakot, arcot és hangot adni...

Csősz László és Király Mátyás írását teljes terjedelmében a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár honlapján olvashatják el.