Mai születésnapos: Zelk Zoltán, a legnagyobb magyar zsidó gyerekköltő

Elolvadó világban élt szegény zsidófiúként, ágyrajáróként a nagyvárosban, holokauszt-túlélőként, börtönviselt ’56-osként: a veszendő élet bensőségességét világították meg fényükkel versei. Elolvadt a világ, de a közepén érintetlenül megmaradt az ősbizalom: anya ül, és ott ülünk az ölében mi.

„Ki emel, ki emel, ringat engemet, kinyitnám még a szemem, de már nem lehet, elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” Az elolvadt világ költője volt, amelyben megmaradt a legeredendőbb szeretett otthonossága. Ez tette gyerekköltővé, ennek a gyereki bizalomnak az érinthetetlensége, amelyet akár szabálytalan hitnek is nevezhetünk. A dolgok visszavonhatatlan otthonossága járja át verssorait, szinte érezzük, ahogy melegítenek, ezt Szép Ernőtől tanulta és még tovább vitte. A József Attiláé után az övé a legismertebb altató a magyar költészetben. Világát keresztül-kasul átitatja, telíti a szorongás, amelyet nem töröl el, de felold ez a bensőségesség: „a táncuk karikás, mint a koszorú, meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú”.

Messziről jött, szegény zsidó családból ágyrajárónak fűtetlen albérletekbe, a fővárosba, elátkozott költő volt, végzetesen költő, akinek nélkülözései azonnal muzsikává váltak, ahogy észlelte őket. Ösztönös költő volt, közvetlenül változott át körülötte verssé a világ. A verse mindig „tűzből mentett hegedű” volt, pusztulásból született vigasztaló zene.

Legnagyobb verse mégis az elárvult szeretet fájdalmának szinte tébolyult monológja, a Sirály monotonul kétségbeesett zenéje, szerelme gyászolása, aki meghalt, amíg Zelk börtönben volt azért, amit 1956-ban csinált, amikor megbánta naiv kommunista lelkesedését, a pártos énekét.

„Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető”

Aki ezt olvassa, tudja, ha nem tanulta is, hogy a vers a dalból született és a vigasztalás még itt is közel férkőzik a szívéhez, erre a nénike margaréta könnycseppjeire és az égre szálló alkonyi temetőre csak Zelk Zoltánnak volt szeme az egész világon.

Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú. Ez a kis bogár a fényben céltalanul dongó ember élete és Zelk Zoltán azért járt köztünk, hogy ha meg is halunk néha, kicsit, végül is elkerülhetetlenül, azért mégse legyünk ettől nagyon szomorúak.