Mai születésnapos: Mikszáth Kálmán, aki megmondta, mi az antiszemitizmus

Emlékeznek Müncz Jónásra, az öreg zsidó ócskásra, aki utolsó kincsét, egy kopott esernyőt, az ifjú plébános úr Veronka kishúgának kosárkájára terítette: a kislány nem ázott meg és elterjedt a híre Glogován, hogy Szent Péter óvta meg. Egy jótét öreg zsidó.

Így dolgozott már pályája elejétől a legnagyobb magyar írók egyike: a népi emlékezet elbeszéléseit úgy írta meg, mintha egy lenne közülük, mintha nem vitatná az igazságukat, hinne bennük: a babonákkal leszámoló felvilágosodást „felfüggesztette” meséiben, illetve meghagyta egy lehetőségnek a sok közül. A glogovai pletyka úgy tartja, hogy alighanem Szent Péter járhatott arra azon a szomorú, esős napon, de egészen az sem kizárható, hogy egy másik öreg zsidó, a Müncz Jónás volt. Ki tudhatja.

Olvassák el gyorsan újra a Jó palócok-tót atyafiak történeteit, amelyek ironikus hangjukkal igazságot szolgáltatnak a nép bölcsességének, hiteinek, meséinek, babonáinak, amelyekben mindent összevéve van annyi bölcsesség, mint a Felvilágosodás öntudatosan magabiztos, kizárólagos tudásában. És így, nem a Felvilágosodás előítéletek elleni harcának nyelvén, hanem a két zsidó, a menny kapuját őrző Szent Péter és Müncz Jónás alakjának szándékos, finom összemosásával. Az öreg ócskás a bolygó zsidó legendájának megelevenedése, ezt a bolygó, száműzött zsidót fogadja be a regény azzal, hogy Jézus Krisztus első földi helytartójával, az első pápával azonosítja. És a címmel végül nem a valóságot, hanem a legendát tartja érvényben, hiszen a regény címe nem Müncz Jónás, hanem igenis Szent Péter esernyője. Így is lehet.

Írásaiban, tárcáiban gyakran kitér Mikszáth a zsidókra, gyakorta meglehetősen gunyorosan, néha kíméletlenül. Tudósít ugyan a gyalázatos tiszaeszlári perről, de nem foglal állást egyértelműen. Azt, amit felvilágosult, liberális magyar polgárként meg kéne tennie, jobbára elmulasztja, hiába közeli barátja a szintén kedvvel anekdotázó hősnek, Eötvös Károlynak, az eszlári zsidók védőügyvédjének. Tőle származik a híresen szellemes, de nem túlzottan jóindulatú mondás is, amelyet jobbára pontatlanul idézünk: az antiszemita olyan ember, „aki a zsidóra dühösebb, mint köllene”. Aki még annál is kevésbé szereti őket, mint amennyit érdemelnének. Ezt egyébként nem ő, hanem egyik anekdota-szereplője mondja, Mikszáth pedig inkább jóváhagyja, semhogy cáfolná. Függőben hagyja, épp úgy, mint azt a kérdést, melyik öreg zsidó tette rá Veronkára az ernyőt, hogy meg ne ázzon. És ne felejtsük el, az öreg Müncz, ha csakugyan ő volt, ugyanezzel a mozdulattal férjet is szerzett a Veronkának. A Wibra Gyuri az esernyő után jött Glogovára, mert azt hitte, pénzt talál a nyelében, de vagyont nem talált, csak szerelmet. Talán valóban a Gondviselés vezette a katolikus plébánia felé az öreg zsidó lépteit. Ha Müncz volt is ott fizikai valójában, talán Szent Péter vezette utolsó útjainak egyikén.

Ilyen kulcsfontosságú kitüntetés pedig nem sok zsidót ért addig magyar regényben, tegyük hozzá, hogy mindjárt a legbájosabb magyar regényben, amelyet valaha is írtak.

Mikszáth Kálmán nem volt antiszemita, csak nem az igazság, hanem a mese érdekelte: az elbeszélés, a népi képzelet tündökletes világa. Ironikus, megbocsátó szeretete pedig, amely talán mégis fontosabb lehet néha magánál az igazságnál is, éppen úgy kiterjedt a zsidókra, ahogy másokra is. Végső soron talán mégis zsidóbarátnak kell tartanunk a nagy magyar írót, aki megalkotta az antiszemitizmus igazságtalan, de szellemes definícióját és megteremtette Müncz Jónást, a bolygó zsidót, akit a jótét lelkek Glogován – nem véletlenül – Szent Péternek hittek.