Mai születésnapos: Fischer Iván, a világhírű karmester, aki visszatért a jiddishez

Huszonévesen már sorra nyerte a nemzetközi versenyeket, évtizedek óta fürdik a nemzetközi elismerésben. Három és fél évtizede alapította meg a nemrég távozó Kocsis Zoltánnal együtt a Budapesti Fesztiválzenekart. Mostanában jiddis költők műveit zenésíti meg az elpusztított kelet-európai zsidóság nyelvének szerelmeseként, a tiszaeszlári vérvádról operát is írt.

fischer_iv__n.jpg
A kép forrása: www.bfz.hu

„A dédapám még jiddisül beszélt, vegyesboltja volt Alsó-Kubinban. Nagyapám Bécsbe költözött, nem tartotta már a vallási előírásokat, vasúti mérnök lett, és nagyanyámmal mindig németül beszéltek. Apám és testvérei már magyarul nevelkedtek, bár szépen megtanultak németül is. Jiddisül viszont már egy szót se beszéltek. A jiddis a szegényebb, vidéki zsidóság nyelve maradt. Szegedi nagynéném, Eszti néni néha feljött Pestre, ő tartotta a vallást, a kóser konyhát és tudott jiddisül. Eszti néni a híres szegedi rabbi és botanikus tudós Lőw Immanuel lánya volt, az egyetlen vallásos nagynéni. Sokat csóválta a fejét, hogy mi mennyire elfajzottunk.” – meséli egy emancipálódó-polgárosodó család generációinak jellemző történetét a ma 66 éves ünnepelt a Szombatnak adott fantasztikus interjújában. És az is kiderül mindebből egyúttal, hogy az elszakadás mégsem lehetett végleges, hogy a legnagyobb magyar neológ rabbik egyikének lánya, Eszti néni nem hiába zsörtölődött annakidején olyan sokat.

Fischer Iván ugyanis, fényes pályája jelenlegi szakaszában visszatalált az elhagyott nyelvhez: jiddis szövegeket zenésít meg, egy meggyilkolt közösséggel együtt meggyilkolt nyelvnek állítva emléket: mert bár a jiddis továbbél más kontinensek askenázi ortodox közösségeiben, szülőföldjén már nem szólal meg többé. A „vegyesboltos” kis zsidók anyanyelve visszavonhatatlanul az eljövendő világba költözött, a krematóriumok kéményén át örökre eltávozott a mi világunkból. A jiddis szövegek megzenésítése ezért egyszerre búcsú és emlékezés.

A nemrégiben bemutatott opera, a címét a Tóra legtitokzatosabb részéből vevő Vörös Tehén Scharf Móricnak, az eszlári per gyerek-koronatanújának figuráján keresztül Fischer értelmezésében a félelem által kikényszerített asszimiláció patológiáit mutatja be.
És ezek csak a legutóbbiak adományai közül, melyeknek se szeri se száma azóta, hogy két fiatal zseni, ő és Kocsis Zoltán kéz a kézben megalapították a Budapesti Fesztiválzenekart. Sokat látott kapcsolatuk megrendítő zárlata volt Fischer tavalyi búcsúja, a Fischerrel szinte egyidős, megrázóan fiatalon elhunyt egykori társtól: Kocsis Zoltán zenei óriás volt, a ritka zsenik egyike. Hatása egész generációjára felmérhetetlen. "A Budapesti Fesztiválzenekar nevében és a saját nevemben is megrendüléssel búcsúzom a pályatárstól, alapító társtól, a sok-sok közös zenei produkció partnerétől, felejthetetlen muzsikus példaképünktől. Nyugodjék békében."

Aki igazán és mélyen érti a zenét, az tudja, hogy nem lehet a vájtfülűek középosztályos kiváltsága, hogy mindenki, minden egyes anyától született ember elemi szükséglete, el kell vinni tehát mindenhová: a kisgyerekhez és az idősekhez, a szegényekhez és a gazdagokhoz Egy forintos koncerteken, Kakaó-koncerteken, szabadtári koncerteken és titokkoncerteken. Hogy a zenének nem csak a hangversenyteremben, ha nem a mindennapok tereiben is fel kell hangoznia.

Be kell népesítenie az elhagyott zsinagóga tereket éppen úgy, mint az eleven imák színhelyét, a Dohány utcai zsinagógát, ahogyan december elsején történt, amikor Fischer Iván egy másik nagy zsidó művész, Daniel Barenboim társaságában látogatott el Hozzánk. Köszönjük ismét és reméljük, hogy még sokszor tér ide vissza.

Isten éltesse 120 évig! Még nagyon sok generációnak lesz rá szüksége.