Szabolcsi Bence zenetudós munkaszolgálatos története

Alig több mint 125 évvel ezelőtt, 1899. augusztus 2-án született Szabolcsi Bence, világhírű zenetudós, a Zenetudományi Intézet alapító elnöke, a MTA tagja, rangos hazai és nemzetközi díjak kitüntetettje. Egyebek között állami tudományos díj őrzi nevét. Utoljára 2023 januárjában, halálának 50. évfordulóján az MTA Nyelv és Irodalomtudományok Osztálya és a Zenetudományi Bizottság szervezett Emlékülést tiszteletére. Dr. Forgács (Feldmann) Sándor írását a Szombat folyóirat honlapjáról szemléztük.

A holokauszt 80. évfordulóján sok megemlékezés olvasható. Ezekhez kívánok az alábbi történettel csatlakozni. Történetemben hiányosságokat fognak találni. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen azt írom meg, amit kisgyermek koromban oly sokszor hallottam.

A holokausztot szüleimmel együtt szerencsésen túléltük. A háborút követően, miután nem kaptuk vissza budai lakásunkat egy szerény, egyszobás lakásban éltünk. Apámat itt gyakran meglátogatták munkaszolgálatos bajtársai, így fültanúja lehettem beszélgetéseiknek, és jól emlékszem a gyakran emlegetett történeteikre.

Szabolcsi Bence (1899-1973)

A találkozások egyik főszereplője Gönczi úr volt, egy ügyes kezű asztalos, aki készített nekem egy felhajtható tanulóasztalt és javítgatta bútorainkat. Apámmal való barátsága onnan eredt, hogy Gönczi úr keretlegény volt a munkaszolgálatos században, 1942-ben valahol Kecskemét környékén. Akkor még nem volt divat gyilkolni a behívottakat, de néhány szadista tiszt nem ritkán „kikötés”-re ítélte őket. Ez az jelentette, hogy a „bűnös” kezét hátrakötözték, a kötelet egy faágon átvetették és az elítéltet felhúzták. Ott lengett, ameddig a válla bírta, azután elájult. Egy vödör vízzel térítették magához. Gönczi úr ezt nem tudta nézni. Leengedte a talpára a megbüntetettet. Ha jött a tiszt, csak akkor húzta meg rövid időre a kötelet. És persze sok másban is segített a muszosoknak (munkaszolgálatosoknak).

A században volt két zenész. Hamar kiderült, hogy ásót, lapátot hiába adtak kezükbe, jóformán azt sem tudták, hol fogják meg. Gönczi úr és néhány barátja elrendezték, hogy ez a két ember ne menjen ki a földmunkára, hanem a körlet takarításával bízták meg őket. Nagyon örültek ennek. A nap nagy részében néhány kottalappal a kezükben egy sarokban gubbasztottak, és egy láthatatlan zenekart dirigáltak. Mindenki szerette őket. Egyikük Szabolcsi Bence, a már akkor is neves zenetudós, a másik Engel Iván, világhírű zongoraművész volt.

Esténként fáradtan tért vissza a század. A szerény vacsora után éhesen feküdtek volna le, de néhány muszos zsebéből kincsek kerültek elő: néhány szem krumpli, amit meg lehetett sütni, és egy-egy szalonnadarabot is felkockáztak.

Ezt meg honnan szereztétek? – kérdezte Engel Iván.

Apám válaszolt. Képzeljétek, van a faluban egy nagyon kedves plébános. Figyeli, mikor megyünk el háza mellett, mindig behív néhányunkat. Elbeszélgetünk, megetet minket és hagyja, hogy zsebeinket megtömjük krumplival. és egy-egy darab kolbászt, szalonnát is kapunk.

Plébános?! – csillant fel Szabolcsi Bence szeme. Akkor ott bizonyosan van egy harmónium vagy pianínó. Ha ilyen rendes embert találtatok, kérdezzétek meg, hogy odamehetnénk-e játszani.

Így is történt. Másnap apám elmondta a plébánosnak, hogy van közöttük két zenész, akiknek földmunkára nem kell kimenni, a körletet takarítják. Nagyon szenvednek, hogy nem zenélhetnek, szeretnének a hangszeren játszani. A plébánosnak megtetszett az ötlet.

Vasárnap este várom magukat, és én is meghívom néhány barátomat – mondta.

Eljött a vasárnap. Gönczi úr vezetésével 10-12 munkaszolgálatos és a plébános úr néhány falubélije nagy asztalt ültek körül, amelynek közepén ott gőzölgött és illatozott egy nagy fazék paprikás krumpli.  Végre mindenki jól lakott, és elkezdődhetett a koncert. Szabolcsi Bence és Engel Iván nagy izgalommal és nagyon boldogan, felváltva játszottak. Már egy óra is eltelhetett, amikor a plébános felállt, odament a zenészekhez és átölelte őket.

Uraim – mondta – én nem tudom, hogy Önök kicsodák, de azt tudom, hogy ilyen szép zenét, ilyen szépen a mi plébániánkon még soha senki nem játszott. Újra átölelte őket, és könny csillogott a szemében. Vele könnyeztek a munkaszolgálatos társak.

Édesapám és bajtársai közös találkozásaikon sokszor elmesélték ezt a történetet. Szabolcsi Bence ezeken nem vett részt, így őt én nem láttam sohasem. Mai eszemmel feltételezem, hogy ő szégyellte magát, hogy ilyen történhetett vele, és inkább felejteni akart.