Ma 85 éves Woody Allen, a legnagyobb

Szinte minden órában idézzük valamelyik mondását a biboldószertől a gyönyörű aranyóráig, amit a nagyapám a „halálos ágyán adott el nekem”. Meg hogy a halál után még nő az ember körme és a szakálla, de a telefonhívások már el-elmaradoznak. Meg hogy…

Hetven éve kezdte ezeket gyártani, 15 éves korában egy kis zsebpénz-kiegészítésért, aztán egészen belejött és mivel halálfélelmét munkamániával kezeli 15 éves kora óta, valószínűleg több százezer ilyet kitalált már – és neki van igaza, mert lám, még ma is él, ma, a 85. születésnapján. 

Az ’50-es éveket kisviccek, gegek, bemondások írásával tölti, aztán fel is lép a saját poénjaival, mint minden idők legzseniálisabb stand-up komikusa, aki azt játssza, hogy ki sem mer állni, annyira zavarban van, annyira neurotikus. Az enyhén öngyűlölő, saját jelentéktelenségén szorongó, romantikusan szerelmes, világba vetett, 40 éven keresztül pszichoanalízisbe járó new-yorki zsidó entellektüel, akiben úgy szeretünk magunkra ismerni Pesten (hála Kern Andrásnak), a stand-up színpadon született meg és vált az egyetemes művészet egyik legeredetibb karakterévé olyan viccekkel, mint hogy a vallásközi táborban, ahová a szülei küldték „minden hitből és felekezetből, kivétel nélkül egyformán megvert valaki”. 

A standupos egymaga van a világgal szemben, csak magára számíthat: ő írja, ő rendezi, ő játssza a szerepét. A filmkészítés azonban általában nem ilyen, csapatmunka. A ’60-as évek végén Allen könnyelműen megírta egy film forgatókönyvét, de a rendező szerinte az egészet elrontotta, úgyhogy inkább maga vette kézbe a dolgokat a következő 50 évre. Írta, rendezte és játszott is benne, hogy ne bízzon semmit a véletlenre. 

Az első „igazi” darab a Fogd a pénzt és fuss volt, nem sokkal utána jött a „Minden, amit tudni akarsz a szexről” és a teljes 19. századi orosz irodalom (Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij) fergeteges paródiája, a Szerelem és halál. 

És itt álljunk is meg: ha jobban belegondolunk, akkor ezek a filmek nem is olyan viccesek. Éppen erről és ennyiről szólnak: a szerelemről és a halálról. Arról, hogy soha nem sikerül, hogy nem tudjuk szeretni egymást. Hogy nem tudjuk elviselni, hogy így van, de mégis egyedül vagyunk a földön. Önök emlékeznek olyan Woody Allen-filmre, amelyik boldog szerelemmel végződik? Emlékeznek az Annie Hall végére: "Hát, valahogy így gondolkozom én is a szerelemről. Teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána”.

És hogy hogy végződik ez az egész, hogy mire fut ki, mibe fut bele az életünk, azt nélküle is jól tudjuk: szerelem és halál, reménytelen magány és kilátástalanul a semmibe futó élet. Ha Ingmar Bergman komoly helyett vicces lett volna, protestáns helyett meg zsidó, akkor ő lett Woody Allen. Ha az élet teljes értelmetlenségét színre vivő Csehov zsidó lett volna és még annál is viccesebb, mint amilyen valójában volt, akkor meg ő. 

Allen paradigmatikus filmje a Játszd újra, Sam, a Casablanca hódolatteljes kinevettetése. A grandiózus giccs szembesítése a prózai valósággal: Allen példaképe tényleg Humphrey Bogart, tényleg irigyli kicsit, de azért még nevetségesnek tartja. És épp úgy, mint a Játszd újra, Sam, szinte minden filmje magáról a művészetről szól: Kairó bíbor rózsája, A rádió aranykora, A világ második legjobb gitárosa. A film, a jazz és a rádiójáték szerelmese, önmagát kiröhögő sznob: minden filmje ironikus tiszteletadás a kultúrtörténet egy-egy szeletének, minden filmje Játszd újra, Sam. Allen szerelmes a rádióba, a moziba, a zenébe, az egész művészetbe és a művészet szenvedélyesen viszontszereti őt: ez az egyetlen beteljesült, boldog szerelme. Mert tudja, hogy a művészet, a kifejezés, eljátszás, kinevetés és sírás az ember egyetlen vigasza. 

És ezekkel a tulajdonképpen végtelenül egyszerű dolgokkal képes elbűvölni nézők és világsztárok immár ki tudja, hányadik generációját, akik ölik egymást, hogy együtt dolgozhassanak a 85 éves mesterrel. Az 1990-ben született, Allennél 55 évvel fiatalabb Kirsten Stewart remekel a legutóbbi filmjében. 

Legutóbbi filmjei, amelyeket továbbra is gyárt, hogy, mint Seherezádé az Ezeregyéjszakában, késleltesse, amíg beszél, a halált, mindig pontosan ugyanarról szólnak: az Egy esős nap New Yorkban a szerelem melankóliájáról beszél, arról, hogy a legfontosabb dolgok a legreménytelenebbek és ez semmit nem vesz el a fontosságukból. És hogy ez az egész jól van így mindennek ellenére, épp így van jól. Soha neurotikus még nem szerette a memoárjait nemrég publikáló Woody Allen előtt az életet.

És azt ismerik, hogy „a kutyám, amikor rájött, hogy hasonlítunk egymásra, megölte magát?” És azt, hogy „megkérdezték tőlem, szeretnék-e továbbélni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék továbbélni”?

Legyen úgy, 120 évig.