Menedékek 19. rész – „már a Varieté is ’túljó’ volt a zsidónak”

Menedékek: az OMIKE Művészakció és társai 1939-1944/19. rész. Tovább élni artistaként. Harsányi László írása .

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel (PIH) szoros együttműködésben létrehozta a Művészakciót a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 534 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott bemutatkozási lehetőséghez és így szó szerint éltető levegőhöz. E hasábokon időről-időre bemutatok egy kis részletet a Művészakció létrejöttéről, szervezetéről, műsoraiból, írok másfajta segítő intézményekről és továbbra is szerepel majd egy-egy művész (vagy szervező) az akkor és ott fellépők, kiállítók közül.

1939 januárjában az Újság hosszú interjút közölt Keleti László színésszel, aki már ekkor nem lehetett színész. Erről szól az interjú címe is: Színészből artista. (Az ő történetét, beleértve az általa kiadott „Pesttől Pestig” című könyvet is, megírtam a „Zsidó művészek a viharban” című sorozatom 45. részeként 2021 januárjában.)

Nem ő volt az egyetlen, aki ezt a menekülő utat próbálta használni. A színészkamarai tagsággal nem rendelkező színészek egy része a továbbiakban artistaként, vagy különböző varieték, mulatók dobogóit felhasználva igyekezett megélni. Ennek a folyamatnak egyes elemeit kisérlem meg felidézni, sajátos módon a szélsőjobboldali újságok, leginkább a Magyarság segítségével, amely sajtótermékek kitartóan írtak a varietékről.

A kamara megszületésekor úgy tűnt ugyanis, hogy van még egy kis szereplési lehetőség az oda fel nem vett művészek számára: mivel a szórakozóhelyek – kávéházak, mulatók, varieték – nem tartoztak a kamarai szabályozás hatálya alá. Ezeken a helyeken azok léphettek fel, akik rendelkeztek színészszövetségi igazolvánnyal (ez 1939-ben már nem létezett), vagy artistaigazolvánnyal.

1939 áprilisában arról tudósított a Magyarság, hogy a „keresztény magyar artisták” sérelmes helyzetük(?) rendezésére kívánatosnak tartanák egy artistakamara létrehozását. Ezt követően 1939 júniusában a Magyar Artista Egyesület miniszteri biztosa el is rendelte az artisták adatainak összeírását, annak tisztázására, hogy kik zsidók a tagok közül.

A helyzet összetettségére utal Sólyom Janka színésznő, énekesnő példája. Őt 1938 decemberében nem vették fel a Színészkamarába (más információk arról szóltak, hogy be sem adta az iratait). Az ország egyik legnépszerűbb dizőze mulatókban, revükben lépett fel, amikor ez feltűnt a Magyarságnak és 1940 januárjában cikket írt róla. Eszerint „A zsidótörvény végrehajtásának egyik pontja kimondja, hogy hasznot hajtó rendőrhatósági engedélyt zsidó vállalat, vállalkozó nem kaphat. Ide tartoznak az énekesek is.” Eltekintve az első mondat zavaros fogalmazásától ez azt jelenti, hogy a zsidó Sólyom Janka kapott engedélyt, keresztény énekesek, meg nem kaptak – érvelt a lap.

Néhány nappal később az Új Magyarság újabb „leleplezéssel” örvendeztette meg a nagyérdeműt. Így tudósított a Kamara Varieté műsorának egyik számáról:

„Egy időben […] divatban volt a Hacsek és Sajó szellemes duó, de ketté kellett válniuk, mivel a dicső kettősből csak az egyiket, Herczeg Jenőt vették fel a kamarába, a derék Sajót, vagyis Komlós Vilmost nem. A varieté műsorán ennek ellenére szerepel a Hacsek és Sajó pár, mégpedig a következő megoldással: a színpadon csak Herczeg Jenő látható, ő beszél és Sajó felel – gramofonlemezről!”

(A Magyarság erről azt a képtelenséget hozta le, hogy Komlóst egy rövidhullámú rádió helyettesítette.)

Ezzel közel egyidőben, 1940 februárjában a Függetlenség az ellen, hogy Rott Sándor és más zsidó szereplők színpadra léphessenek a Magyar Színházban. „Szombaton és vasárnap tüntetően felvonult a zsidóság, mind a két nap roskadásig megtelt nézőtér” – írta a lap. Harmadnap a rendőrség betiltotta Rott magánszámát, valamint annak az artistacsoportnak a szereplését, ahol a megengedett arányszámnál több zsidó lépett fel. Majdnem kivétel nélkül zsidók voltak a táncszámokat előadó görlök is, akiknek fellépését szintén betiltották.

Ezt a szálat felkapták más szélsőjobboldali lapok és egész cikksorozat jelent meg a varietékben lehetőséget kapott zsidó színészekről. Következett a Sorakozó című lap 1940 júniusában:

„A varietékre szóló rendőri engedély tánc-, dal-, szavalat előadását engedélyezi. A kamara elhagyására kényszerült zsidók, mint artisták a varietékből csináltak szószéket a kamara színházaiból mindinkább kiszoruló agitációnak. Ezt kategorikusan be kell tiltani.”

Augusztusban az Új Magyarság vette át az artista téma stafétabotját. A célszemély ismert színész, Salamon Béla volt.

„… a lista egyre bővül, amint az kitűnik az alkonyati kurír legutóbbi számából, amelynek színházi rovatában olvassuk, hogy sikerült Salamon Bélát becsempészni a színpadra, mint artistát.”

A leginkább támadott színterek a Royal Varieté és a Kamara Varieté voltak. 1941 márciusában a Magyarság találta meg a következő okot:

„A közelmúltban már annyira elzsidósodott a Royal Varieté, hogy egy-egy hónapon keresztül szerepeltették a zsidóság elsőszámú közkedvenceit, Bársony Rózsit és Dénes Oszkárt, a drogista segédből lett sodródó művészt.”

Bársony Rózsival 1955 januárjában egy hosszú interjút közölt az Új Kelet . Erre a periódusra így emlékezett a művésznő:

„1941-ben Kiss Ferenc úr és társai eltiltották a színészeket a játéktól. Én még egy ideig felléptem a Royal Varietében, ahol csak énekelnem és táncolnom volt szabad, de egy szót sem ejthettem ki a számon, mert az már ’színészet’ lett volna. Azután már a Varieté is ’túljó’ volt a zsidónak és én ápolónő lettem a Wesselényi utcai zsidó kórházban.”

1942-ben a mulatókban, vendéglátóhelyeken fellépő zsidó művészek előtt e kiskapu is bezárult: a belügyminiszter elrendelte, hogy a varietékben „kuplékat, vagy a színművészet körébe tartozó szólószámokat csak a színművészeti kamara igazolt tagjai adhatnak elő”.

Bármennyire is csak esetleges adatokkal szolgálhatok az 1939 és 1944 közötti varieté-világ menedék jellegéről, bizonyosnak tűnik, hogy akiknek sikerült egy-egy évadra ezen intézmények segítségével színpadra lépniük, azoknak ez nagyon sokat jelentett. A különböző, a színházi fellépést pótló menedékek működtetésének egyik fontos tanulságát éppenséggel egy szélsőjobboldali lap, a Sorakozó fogalmazta meg még 1940-ben, persze a maga módján, némi mélabúval:

„Gyönyörű példával szolgál a hitközség a Turulnak rendezésre is. Nem potyajegyesek és vatta ül a széksorokban, hanem fizető közönség. Itt nincs urambátyám és kérlekalássan, itt nincs képviselői szabadjegy, itt fizet az, aki a széket elfoglalja. Mert az előadás harc az idegenek ellen az ötezeréves szellem győzelméért. A harc pedig pénzbe is kerül. A közönség tehát fizet, a színészek keresnek, pedig szegénykéket a szigorú törvény állástalanokká tette.”

Képek:

1.) Keleti László: Pesttől Pestig. Magánkiadás, 1941(?).
2.) Sólyom Janka fotója. Magyar Színművészeti Lexikon.
3.) Hacsek és Sajó. Népsport.
4.) Rott Sándor. OSZMI Archivum
5.) Bársony Rózsi és Dénes Oszkár. Wikipédia.
6.) Royal Varieté színlap. Kecskeméti Katona József Múzeum.
7.) Kamara Varieté színlap. Kecskeméti Katona József Múzeum.