Egy csodálatos forradalom bonyolult emlékezete:1956 mai köszöntése

A legbölcsebb dolog az, ha bevalljuk, sokszínű és sok tekintetben vitatott ez a bátorságában, célkitűzéseiben megrendítően szép, irtózatos módon eltaposott forradalom, amelynek emléke 62 év után is eleven és fájdalmas.

56_18.jpg
Fotó: MTI

Voltak, akik számára szocialista forradalom volt, voltak ilyenek a Nagy Imre-kormányokban és az utcákon is, a „pesti srácok” között is. Voltak, akiknek a számára túlment a forradalom a demokratikus szocializmus követelésein, mást akartak. Voltak olyanok is, akiknek restauratív követeléseik voltak, jobboldali antikommunistaként és előkerültek itt-ott pogromlovagok is, mint mindig, amikor felkavarodik a világ.

Biztos, hogy a magyar sztálinizmus a szörnyű magyar 20. század egyik legborzalmasabb időszaka volt, azoknak, akik szót emeltek ellene, az egyre bátrabban, nyíltabban beszélő reformkommunista értelmiségnek, közöttük sok holokauszt-túlélőnek. Igazuk volt azoknak, akik nem voltak hajlandóak tovább hazudni, amikor „a hazugságot avatták világrenddé”, amikor, ahogy Örkény István mondta, „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”.

Igazuk volt az október 23-át megelőző, egyre hangosabb követeléseknek, igazuk volt azoknak, akik október 23-án az utcára mentek.

Igaz, hogy Nagy Imre bátor volt és tisztességes, amikor, némi vonakodás után végül a forradalom élére állt, kitartott és végül, noha nem lehettek illúziói „elvtársai” eljárásával kapcsolatban, életét adta a meggyilkolt forradalomért, hőssé, a magyar történelem egyik ikonikus figurájává válva.

Igazuk volt mindazoknak, legalábbis érzelmileg biztosan, akik hittek a demokrácia és a szocializmus összeegyeztethetőségében, reménykedtek benne, dolgoztak érte. Ez a remény éledt újra 1968 újfent eltaposott csehszlovák reményeiben, az „emberarcú szocializmus” kísérletében.

Igazuk volt azoknak, akik hittek a függetlenségben, 1956 egyik legfontosabb eszméjében, a nemzeti függetlenségben, a semlegességben a nagy katonai tömbök között, akik megkísérelték a kilépést a Varsói Szerződésből, akik hittek a munkástanácsokban dolgozva a munkás-önigazgatásban és így tovább.

Igazuk volt azoknak, akik óvni akarták – a pusztító világháború vége után 12 évvel – a drága magyar vért és igazuk volt azoknak is, akik fegyvert fogtak, a győzelem legcsekélyebb reménye nélkül, a Vörös Hadsereg tankjaival szemben. Joggal mondta Déry Tibor, a nagy zsidó író, börtönviselt ’56-os, később Kádár és Aczél rendszerének mintaírója, hogy „mától kezdve a suhanc név szent előttem”. Igazuk volt a tényleg százszor szent pesti srácoknak, a forradalom jórészt névtelen vértanúinak.

Igaza volt mindazoknak, akik, fent és lent, akik részesei voltak a szabadság vulkánkitörésének, akik megemelték fejfedőiket az előtt, amit láttak. Igaza volt az egész, megrendülten, ünnepélyesen gyászoló világnak, akik mind ettől a kis néptől tanultak szabadságot 62 évvel ezelőtt.

Igazuk volt viszont azoknak is, akik egyszerűen féltek azután 12 évvel, hogy Magyarország frontországgá változott, hogy a Pestet és Budát összekötő hidakat a Dunába bombázták, pusztulás volt, éhezés és bombázás és ostrom és ezután Pesten újra dörögtek a fegyverek, gyerekek haltak meg az utcákon.

És arról is beszélni kell, hogy a magyar zsidók közül sokan részt vettek a forradalomban, a kormány körül vagy az utcán, mások még jobban rettegtek nem zsidó honfitársaiknál, mert újra erőszak tombolt, mint legutóbb 1944-ben és a minden bizonytalan, átmeneti helyzetben feléledő pogromlovagok, rablók, népítéletre uszítók is előkerültek, volt, hogy fenyegettek és gyilkoltak is. Ez is hozzátartozik a forradalom emlékéhez, ahogy Lamberg Ferenc dicstelen meglincselése is 1848 emlékhez és ettől még 1848 is, 1956 is az, ami. Méltatlan lenne emlékezetükhöz mindennek elhallgatása.

Miénk, magyar zsidóké is ez a félelem és gyász az októberi és novemberi, rövid napokban. Miénk továbbá a bátor értelmiségieknek a hazugság hatalmát megtörő őszintesége, az írók mozgalma, akik között sokan önmaguk sztálinista tévelygéseivel fordultak szembe, miénk Déry, Zelk és a többiek, a börtönben is elszántan vigyorgó Eörsi István, a Rákosit távozásra felszólító a pesti srácok harca, a vörös lobogó alatt a Vörös Hadsereg ellen harcoló holokauszt-túlélő, Angyal István emléke is és mindenkié a magyar szabadság hősei közül, zsidóké és nem zsidóké egyaránt.

És miénk a jóvátehetetlen fájdalom 200 ezer magyar ember távozása miatt, akik a forradalom után elhagyták az újra eltaposott Magyarországot, köztük magyar zsidók – legalábbis – ezrei, a szétszakított családok, az évekre eltűnt gyerekek, nagybácsik és nagynénik, unokaöccsök. Mindez együtt magyar történelem és 1956 nemzetegyesítőemléke emlékezetéhez akkor érünk el, ha senkiről sem feledkezünk meg többé közülük.

Éljen a forradalom, éljen a magyar szabadság. Szép ünnepet mindannyiunknak!