– Amikor lehajolunk a botlatókőhöz, nemcsak a múlt előtt hajtunk fejet, hanem egymás felé is fordulunk. Mert az emlékezés nemcsak gyász, hanem kapcsolat is: a múlt és a jelen, az egyéni és a közösségi sors között – mondta dr. Nógrádi Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) alelnöke Semler Sándor botlatókövének elhelyezésekor Budapest XII. kerületében múlt pénteken.
A Semler-villa néven ismert épület előtt 2025. október 31-én elhelyeztünk egy apró rézlapot a járdán, egy botlatókövet. Ez a fémlap nem nagy, nem feltűnő. Mégis, súlya van, a történelem súlya, az emberi sorsé, és a közösség felelősségéé. Ezen a helyen élt, dolgozott, nevetett és álmodott Semler Sándor. Valaki, aki ennek a városnak, ennek a kerületnek ugyanúgy része volt, mint mi ma. Valaki, akinek az életét gyűlöletből elvették, akit meggyilkoltak.
Dr. Nógrádi Péter alelnök (középen). Fotók: Zoltai András
A botlatókő, amelyet elhelyeztünk, nemcsak őrá emlékezetet, hanem mindazokra is, akik hasonló sorsra jutottak a holokauszt során. A nyilasterror helyi drámáinak áldozataira is emlékezünk: akiket a Városmajor utcai Bíró Dániel kórházban, a Maros utcai Chevra Kadisa zsidó kórházban és az Alma utcai szeretetotthonban lemészároltak. Több mint 330 ember tragédiájára. A Turul-szobor közelében, a Németvölgyi út 5. szám alatt működött több hétig a nyilasház, a szobor melletti területen, a vízműveknél is embereket végeztek ki a nyilasok.
Ők mind hétköznapi emberek voltak, családtagok, szomszédok, ismerősök. Talán éppen ettől olyan megrendítő ez az emlékezés, mert felismerjük bennük saját múltunk darabjait.
A XII. kerület, a Hegyvidék, mindig is különleges közösség volt. A domboldal utcái, a villák, az iskolák, a templomok és zsinagógák egy sokszínű, élő, emberi várost alkottak. De ez a sokszínűség egyszer megtört. A holokauszt, a deportálások, a félelem és a hallgatás nyomot hagytak a házak falán és az emberek lelkében is.
Ezért fontos, hogy ma, nyolc évtizeddel később, ismét kimondjuk: emlékezünk. És nemcsak emlékezünk, hanem vállaljuk a felelősséget azért, hogy a feledés ne homályosítsa el a történteket.
A botlatókövek arra tanítanak bennünket, hogy a történelem nem valahol máshol történt. Nem másokkal, nem távoli helyeken, hanem itt, a mi utcáinkban, a mi házaink előtt. Ez a felismerés teszi az emlékezést valódivá – és egyben kötelezővé is.
Amikor lehajolunk a botlatókőhöz, nemcsak a múlt előtt hajtunk fejet, hanem egymás felé is fordulunk. Mert az emlékezés nemcsak gyász, hanem kapcsolat is: a múlt és a jelen, az egyéni és a közösségi sors között. Egy város csak akkor él igazán, ha nemcsak épületeit, hanem emlékeit is őrzi.
Köszönet mindazoknak, akik a botlatókőnek az elhelyezését lehetővé tették: a családtagoknak, akik őrzik az emléket, a Wirtz családnak, a kutatóknak és helytörténészeknek, akik feltárták a múlt részleteit, a XII. kerület önkormányzatának, amely támogatja, hogy ezek az emlékek láthatóvá váljanak az utcákon a mindennapjaink részeként.
Gunter Demnig, a botlatókövek megalkotója azt mondta: „Egy ember csak akkor felejtődik el, ha a nevét elfelejtik.”
Mi nem felejtünk. Megőrizzük a nevet, a történetet, és továbbadjuk azt gyermekeinknek, diákjainknak, szomszédjainknak. Mert csak így épülhet olyan jövő, ahol az emberi méltóság és a béke alapvető érték marad. Együtt emlékezünk és együtt őrizzük mindannyiunk közös múltját és emberi méltóságát.
Dr. Nógrádi Péter Mazsihisz-alelnök