Harsányi László: Tibor Ernő (1885-1945) festőművész, akit egy pofon hallgattatott el

A közelmúltban jelent meg az Egy szippantásnyi oxigén című könyv-sorozatom első két kötete. A könyvek az e felületen korábban bemutatott művész-életutakra alapozva adtak áttekintést az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció (1939-1944) énekeseinek és táncosainak, valamint zeneművészeinek egy részének életéről. Készülőben van a színészeket bemutató harmadik könyv is.

A negyedik könyv elkészülte előtt még mindig van lehetőség újabb képzőművészek bemutatására, ezzel kibővítve e tervezett kötet majdani szereplőinek körét.

Tibor Ernő középiskolai tanulmányait Nagyvárad főreáliskolájában végezte, ahol Dutka Ákossal járt egy osztályba. A budapesti Képzőművészeti Akadémián 1904–1905-ben Zemplényi Tivadar tanítványa volt; első mesterének hatása, a széles ecsetjárás és a hétköznapok mozgalmas jeleneteihez, mint tematikához való vonzódás élete végéig nyomon kísérte. A párizsi Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Az itt készült alkotásokból 1907-ben tárlatot rendezett a nagyváradi megyeházán. Részvétele a gyűjteményes kiállításokon ettől kezdve állandónak volt mondható. 1909-ben Szegeden állított ki, erről a Szentesi Lap számolt be decemberben. A tudósítás egy részlete:

„Szeged kultúrhistórikusa nem mehet el közönyösen azon tény mellett, hogy milyen szép publikuma van már errefelé úgy nézőben, mint vásárlóban az ilyen tárlatoknak.”

1910-ben Tibor Ernőnek több mint 100 képből álló gyűjteményes kiállítása volt. A nyitást hosszú ideig tartó, a helyszínt illető zavaros vita előzte meg. A kiállítás visszhangtalanul zajlott le, nagy sikere volt viszont az 1912–14 között Stockholmban, Göteborgban, Koppenhágában, majd Németország több városában rendezett kiállításoknak.

1919-ben, Ady halálakor az emlékező cikkek jó része írt arról, hogy Tibor Ernő Ady asztaltársaságához tartozott.

A '20-as évek elején a nagybányai festőkolónián és a felsőbányai művésztelepen dolgozott, ahol számos plein air művet festett. Az erdélyi lapok híradásai szerint ezek a képek folyamatosan jelen voltak a tárlatokon Erdély szerte. A Brassói Lapok 1923 márciusában számolt be arról, hogy „az erdélyi képzőművészek egyik legtermékenyebb és legerősebb tehetségű tagjá”-nak mintegy hatvan képpel kiállítása nyílt Bukarestben.

1925-ben Párizsban, 1926-ban Olaszországban tevékenykedett, szorgalmasan festette figurális munkáit. Ezt követően Nagyváradon működött, és naturalista jellegű életképeket, tájképeket, portrékat és enteriőröket alkotott. Kiállításai természetesen továbbra is voltak Erdély különböző városaiban. A sok közül álljon itt a Temesvári Hírlap 1929. novemberi, Tibor Ernőt dicsérő hosszú beszámolójának egy részlete:

„Színzsonglőr, aki azonban nem él vissza ezzel a predesztinált készséggel, nem folyamodik üresen handabandázó hatásvadászó fogásokhoz, hanem az őszinte művészet segédeszközeként használja fel. Egyáltalán nem mindennapi komponáló tehetség, aki már inkább az egész modernek érzékével meg tudja állapítani — valószínűleg teljesen ösztönösen — hogy hova kell esni a mondanivaló súlypontjának, illetve minden vásznon hol lehet és milyen színekkel a lényeget kifejezni.”

Nagyvárad festője volt, évtizedeken át gazdagon áradó művészete a város és vidékének sajátos szellemiségéből, etnikumából táplálkozott. Itt készült műveit a váradi romantikus utcák, terek, az Élesd, Belényes és Félixfürdő környéki hegyek és dombok, települések, a szántóföldeket művelő parasztság ihlették, szokásaikkal, hagyományaikkal. Képein Bihar sajátos és változatos népéletét jelenítette meg. Együtt eszmélt a Holnap költőivel, a váradi szecessziós építészet kiválóságaival és Adyval. Párizsban, 1907-ben készült portréja egyike a legelső, leghívebb Ady-képmásoknak.

Több alkotása látható a nagyváradi múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, valamint erdélyi és külföldi magángyűjteményekben.

Az OMIKE Művészakció két képzőművészeti kiállításán vett részt, három „tengerparti” olajképpel (Kikötő apálykor, Hajók a kikötőben, Breton tengerparton).

Közismertsége sem tudta megmenteni a fajüldözéstől: a második bécsi döntés után Magyarországhoz került Nagyváradról 1944 májusában deportálták, és a dachaui koncentrációs tábor egyik külső táborába, Kauferingbe vitték. 

Az Utunk 1964. májusi számában Szilágyi András (erdélyi író) emlékezik meg a deportált művészekről, közöttük Tibor Ernőről is. Tibor utolsó hónapjairól így ír:

„Később hallottam, hogy ott van nálunk Kauferingben, e Dachauhoz tartozó fióktáborban, és úgy tartja fenn magát, hogy az őrszemélyzetről portrékat készít. Mit is csinálhatott volna ez az öregember? Hogy bírta volna el az éhezést, a nehéz munkát, az idő viszontagságait? Mindenki úgy segít magán, ahogy tud. Tibor Ernőnek festéket szereztek, ő pedig valóságos portrégyárat rendezett be. Később pedig tájképeket kezdett festeni. Valóban szépek voltak ezek a bajor erdők, a fák németes rendben állottak, sejtelmesen suhogtak, leveleik között be-betévedt a nap aranytallérja. Tibor Ernő szépen, érzékletesen, kissé nagybányai modorban festette meg a tisztást, a csordát és a bajor erdőt. S már-már úgy látszott, hogy megmenekül, hogy elég kenyeret kap, s hazatér a házába. És ekkor megtörtént a baj. Pont karácsony este. Tibor Ernő két héttel előbb nagy sikerrel megfestette a lágerführert, s úgy gondolta, hogy illik boldog ünnepeket kívánni. — Micsoda szemtelenség! Nekem mer a kereszténység ünnepén egy zsidó boldog ünnepeket kívánni? Bizalmaskodni? A lágerführer akkora pofont kent le, hogy az öregember elterült, és ott is maradt. És Tibor Ernő nem festhetett többé. Másnap munkacsapatba osztották, és három hét múlva már nem volt az élők sorában.”

1945-ben halt meg.

Képek:

1.) Önarckép https://www.invaluable.com/
2.) Önarckép Új Kelet, 1926. 11.
3.) Bretagnei halászkikötő, 1925. Virág Judit Galéria
4.) Kikötői jelenet. Virág Judit Galéria
5.) Kikötő Chioggia-ban, 1939. Virág Judit Galéria