Mazsihisz elnök: A nagykanizsai zsidók a vészkorszak előtt a város megbecsült polgárai voltak

Vasárnap Nagykanizsán a helyi zsinagógában a városból és a környékről 80 éve elhurcoltakra, valamint a muravidéki és muramenti zsidóság áldozataira emlékeztek, akiket Nagykanizsáról indítottak el a haláltáborok felé.

A 80. évfordulón megtartott emlékezésen megjelenteket dr. Székely István, a Nagykanizsai Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte először, majd prof. dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetése (Mazsihisz) elnöke mondta el gondolatai az évfordulón. Úgy fogalmazott: az évtizedek során a megemlékezések változtak, egyre kevesebben vannak azok, akik valójában megértik az egykori eseményeket. A leszármazottakra vár a kötelesség, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek mindenkit arra a gyalázatra, ami megtörténhetett az országban a zsidósággal a 20. század 30-as, 40-es éveiben, aminek következtében felmenőiket gettóba kényszerítették. Minden évben leróják tiszteletüket a több százezer érintett, köztük több mint 3 ezer nagykanizsai és környékbeli áldozat előtt.

Ezt követően Clair Wosk, a nagykanizsai holokauszt túlélő Günsberger Ottóné, Erős Éva leánya emlékezett a közelmúlt elhunyt édesanyja szavait idézve. A továbbiakban Darvas István főrabbi emlékezett Zucker Immánuel főkántor közreműködésével, végezetül a budapesti Lauder Iskola Sirim Kórusa lépett el. Az eseményen jelen volt Cseresnyés Péter országgyűlési képviselő és Balogh László, Nagykanizsa polgármestere is és Hoffman Judit holokuszt-túlélő.

Az alábbiakban Grósz Andornak, a Mazsihsz elnökének a megemlékezésen elmondott beszédét olvashatják.

Tisztelt Emlékezők, kedves Hittestvéreim!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nehéz szívvel állok itt Önök előtt, amikor a 80 éve elhurcolt nagykanizsai mártírjainkra emlékezünk. A megemlékezések szomorúsága, a meggyilkolt ártatlanok hiánya, a soha meg nem ismert rokonaim elvesztése miatt érzett fájdalom végigkísért egész életemben. Emlékszem, amint gyerekkoromban álltam szüleim mellett a Győr-szigeti temetőben lévő piramis előtt és éreztem azt a mély szomorúságot, amely mindegyik jelenlévő, elsősorban a Holokausztot túlélt édesanyáink, édesapáink, rokonaink arcán látszott. Meggyőződésem, hogy mindannyian, akik azokban az években – a háború után született első, második generáció tagjaiként részesei voltunk az akkori megemlékezéseknek ugyanígy éreztünk.

Azóta a megemlékezések sok tekintetben változtak. Egyre kevesebben vannak közöttünk azok, akik valójában megélték az akkori eseményeket. Ránk, a leszármazottaikra hárul az a kötelesség, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Mert emlékeznünk és emlékeztetnünk kell mindenkit arra a gyalázatra, ami megtörténhetett e hazában a zsidósággal a 20. század 30-as, 40 -es éveiben, aminek következtében 80 éve felmenőinket gettóba kényszerítették s deportálták.

Erre emlékezve, mint minden évben, ma is összejöttünk, hogy lerójuk kegyeletünket a többszázezer – köztük a mintegy 4000 nagykanizsai és környékbeli – áldozat emléke előtt. Megemlékezünk róluk, akik még a gettósítás kezdetén is töretlenül hittek abban, hogy velük nem történhet meg az, ami a többi, nácik által megszállt országban sorstársaikkal megtörtént.

A nagykanizsai zsidók a Vészkorszak előtt a város társadalmában munkájukkal, a közjóért fáradozásukkal maguknak megbecsülést kivívó polgárok voltak. A kiegyezés utáni általános fellendülés, a magyarországi fejlődés helyi előmozdítói között találhatjuk a helyi izraelita hitközség tagjait. Az a Nagykanizsa, amelyet ma ismerünk, és ami büszkeséggel tölti el a helyieket, egy közös munka eredményeként jött létre, nélkülük nem valósulhatott volna meg. Az izraelita közösség prominensei között olyan személyek voltak, mint Guttman Henrik, az első zsidó, aki nemesi címet kapott Magyarországon. De megemlíthetnénk, a teljesség igénye nélkül Rosenfeld Jakab üvegkereskedőt, a téglagyáros Stern családot, Ollop Sámuelt és gőzmalmát, az országos hírű gépgyártó Weiser családot, vagy Schmidt Zsigmondot, aki itt alapította ecet- és cementgyárát. Mindezek persze csak a legismertebb nevek, mögöttük ott állt az a módos gabonakereskedő réteg, amely a magyar gabonát exportálta elsősorban Dalmáciába és a tengeren túlra. Mindannyian nagyban hozzájárultak Nagykanizsa fejlődéséhez, felvirágzásához.

Nem tehetem meg, hogy az ipar nagyjai után ne említsem Lőw Lipótot is, akinek rövid, mindössze öt éves kanizsai tevékenysége rányomta bélyegét a közösségre. Sokat tett a fiatalok képzéséért: népiskolát alapított, elindította az iparos és kereskedelmi oktatást. Nagykanizsa után Szegeden folytatta áldásos hivatását, de hatása tovább élt a városban, hozzájárulva ahhoz, hogy Kanizsa a neológia egyik kiemelkedő központjává váljon.

A nagykanizsai zsidók elődjeik áldozatos munkája okán, amellyel nagyban hozzájárultak a közös hon felvirágoztatásához, töretlenül hitték, hogy érdemeik – a gazdasági korlátozások dacára – megvédik vagyonukat, családjukat és életüket. Erősíthette őket ebben a hitben az a három gránittábla, amelyre 77 hősi halott zsidó neve került és amelyet majdnem napra pontosan 103 éve, 1921 májusában helyeztek el a zsinagóga oldalában.

Nem így történt!

A helyi zsidóknak, hasonlóan hittestvéreikhez országszerte, a kitaszítottságot kellett megtapasztalniuk. 1944 áprilisában közel 4000 kanizsai és környékbeli zsidót tereltek be a zsinagógába. A csoportot nők, gyermekek, idősek alkották, a hadrafogható férfiak munkaszolgálatban ontották vérüket a hazáért, amely közben családjuk megsemmisítésére törekedett. Néhány napon belül a többség közönye és egy hangos kisebbség ujjongása közepette marhavagonba tuszkolták a csoportot. Az utolsó fejezete volt ez egy hosszú folyamatnak, amelynek első intézkedése két és fél évtizeddel korábban egy ártatlannak tűnő döntés volt a zsidó hallgatók számának korlátozásáról a hazai egyetemeken. Ezt követte a zsidónak minősített emberek kiszorítása a gazdaságból, oktatásból, államigazgatásból, tudományból, kultúrából, sportból, a vagyonuktól és szabadságuktól történő megfosztása, hogy végül az SS Eichmann kommandó százötven tagja, a magyar közigazgatás százezreinek hathatós, sokszor lelkes támogatásával a halálba küldje őket.

Auschwitzból mintegy 70-80 kanizsai tért vissza. Gyermek egy sem volt közöttük. Az elhurcoltak hiányát, a halálukkal keletkezett űrt máig érezzük. (Nélkülük enyészet emészti az egykor tündöklő zsidó lét emlékhelyeit. Elég csak körbetekintenünk, hogy szembesüljünk ezzel.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fontos, hogy a fiatalok – akik ma Nagykanizsa utcáin járnak – megismerjék a vészkorszak történelmét! Nagy érték, hogy olyan generációk jönnek ki a tanintézményekből, akik, ha másként nem is, az iskolai megemlékezéseken szembesültek a holokauszt borzalmaival, a nácik és hazai segítőik rémtetteivel.

Azonban a soá a társadalmi emlékezet szerves részévé akkor válik, ha felnőttként az emlékhelyeken, a még működő zsinagógáknál, a kultúrházakká, könyvtárakká vagy bútorraktárokká alakított templomainknál, az emléktábláknál és botlatóköveknél megemlékezni látjuk őket.

A kutatások is azt mutatják, hogy a szélsőséges eszmék, csoportok nem tűntek el.

Mint ahogyan arról a héten Bernben, svájci közönségnek beszámoltam, Magyarországon a megbízható felmérések szerint a társadalom jelentős része, mintegy 30 százaléka antiszemita, ebből mintegy 15 százalék szinte zsidógyűlölő. Ám az igazsághoz hozzátartozik: Magyarországon nem érik fizikai atrocitások a zsidókat. Ellentétben nyugati országokkal, nálunk nincsenek palesztin párti tüntetések, ezeket ugyanis a kormány betiltotta. Október hetedike óta a világban fellángolt az Izrael-ellenességbe csomagolt antiszemitizmus, de nálunk sem az utcán, sem az egyetemeken nincsenek Izrael-ellenes demonstrációk. Nyugodtan hordhatunk kipát nyilvánosan, és a zsinagógáinkat nem érik támadások – igaz, a vallási és kulturális rendezvényeink komoly biztonsági intézkedések mellett zajlanak.

A nálunk lappangó, idézőjelben „szelídebb” antiszemitizmus egyik formája a holokauszt megtörténtének tagadása vagy relativizálása.  A Rágalmazásellenes Liga nevű nemzetközi szervezet felmérése szerint Magyarországon a megkérdezettek 19%-a ért egyet valamilyen holokausztagadó állítással. így például azzal, hogy „holokauszt mítosz és nem történt meg”, vagy azzal, hogy az „elpusztult zsidók számát erősen eltúlozták”. A holokauszt-relativizálók nézetei jelen vannak a fiatalok és az idősebb generációk körében is, ezért minden erőnkkel harcolnunk kell, hogy ezek a vélemények ne nyerhessenek teret a társadalomban!

Egy különösen veszélyes formája a holokauszt relativizálásának az elkövetők tisztáramosásának kísérlete. Adolf Eichmann-nak, a deportálások lebonyolítójának századnyi beosztottja volt. Ahhoz, hogy közel félmilliónyi magyar zsidót Auschwitzba szállíthassanak, a magyar közigazgatásban dolgozók ezreinek, főispántól vasutasig, aktív közreműködésére volt szükség. A deportálásnál a nácik szerepe döntő volt, de az antiszemitizmus nem a német megszállással érkezett meg Magyarországra. Az egymást követő zsidótörvényeket, továbbá más, az izraelitákat korlátozó intézkedéseket eleinte nem a nácik kényszerítették az országra, habár ehhez kétségtelenül követendő példaként szolgáltak a Harmadik Birodalom rendelkezései. Egyes hazai közszereplők szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy a zsidókat kizárják a társadalomból. Éppen ezért, nekünk jóérzésű embereknek tiltakoznunk kell minden olyan kísérlet ellen, ami arra irányul, hogy ezekről a bűnösökről utcákat nevezzenek el, szobrokat emeljenek nekik vagy emléktáblákat avassanak tiszteletükre. Hozzájárulásukat százezrek halálához ne lehessen felülírni más egyéni vagy közösségi teljesítményükkel, ne válhassanak példaképpé, ne építhessenek köréjük kultuszt, ne tehessék közösségi események szimbólumaivá emlékezeti helyek vagy kulisszák formájában sem, képmásuk ne lehessen ott, ahol hivatalos események zajlanak.

Tisztelt Emlékezők!

A pusztulás mellett szükséges felmutatni az életet, annak helyi formáiban. Tudatosítani kell a helyi zsidó közösségek sokféleségét, lokális társadalmi begyökerezettségét, a közösen létrehozott városképi és kulturális örökséget. Az áldozatok és a túlélők leszármazottjaiként kötelességünk zsidóként megmaradni, 80 év után is tovább vinni az elődök által felépített helyi világból mindazt, ami tovább vihető és magyarországi értékként felmutatható a következő nemzedékeknek. Az ősök sírjai, itt Nagykanizsán is, adják mindennek a történeti mélységét, a közösség történeti begyökerezettségét.

Mi mindannyian tartozunk ennyivel az ő emléküknek.

Fotók: Korosa Titanilla / zaol.hu