07.18. 20:16, kimenete: 07.19. 21:32 
Amikor a „kicsi öregúr", Lengyel József 1975. július 14-én meghalt, olyan nagyságok búcsúztatták, mint Weöres Sándor és Juhász Ferenc. De ma már szinte senki sem emlékszik rá, holott a Visegrádi utca című regénye egykor kötelező irodalom volt az iskolában. Talán azért hullott ki a kánonból, mert kommunista volt – holott az 1968-as csehszlovákiai katonai megszállás végleg eltávolította a párttól. Ha elolvassák az Oldás és kötés című művét, meg fogják érteni, hogy valaha miért sorolták a legjobb magyar írók közé.
– Semmi baj, gyerekek, szerencsém van, amit el akartam mondani, nagyjából-egészéből elmondtam – idézi Lengyel Józsefet a Tudom, amit nem című, remekül megírt visszaemlékezésében Vámos Miklós író.
Lengyel József 1896-ban született zsidó polgári családban, a Somogy megyei Marcali városában. Életútját – mint annyi más kortársáét – a nagy történelmi viharok és személyes meggyőződései egyaránt alakították: fiatalon részt vett az 1919-es Tanácsköztársaságban, emiatt emigrációba kényszerült. Ausztriai emigrációjában jelent meg első kötete Ó Hit Jeruzsálem... Gábriel Lajos változásai címmel.
1927-ben került Németországba, ahol újságíró volt, majd 1930-ban költözött Moszkvába, ahol a sztálini terror őt sem kímélta. Nem volt jó ajánlólevél számára, hogy a Visegrádi utca című regényéhez a később Sztálin utasítására kivégzett Kun Béla írt előszót. Lengyelt 1939-ben a Gulágra vitték, s habár 1946-ban kiszabadult, 1948 végén újra letartóztatták és 1949-ben száműzték Szibériába: az ítélet szerint örökre. 1955-ben rehabilitálták és még ugyanabban az évben hazatért Magyarországra 35 év távollét után.
Habár ebből a hevenyészett életút-vázlatból azt a következtetést lehetne levonni, hogy a fiatalkorától kezdve meggyőződéses kommunista író pályája diadalmenet volt idehaza – de nagyot tévednénk. Igaz, kapott állami díjakat, ám nem volt a Kádár-korszak elvakult híve: látta, amit látott, és a Szovjetunióban a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mi a különbség a valóság és a politikai propaganda között. Csehszlovákia 1968-as megszállása volt az utolsó csepp a pohárban, attól kezdve nem tartotta magát a kommunista párt tagjának.
A cikkünk elején idézett mondatot Lengyel József nem sokkal az 1975. július 14-én bekövetkezett halála előtt mondta az akkor 25 éves Vámosnak, s ebből feltételezhetjük: Lengyel József, a huszadik századi magyar prózairodalom valaha jelentős alakja talán nem megkeseredett íróként halt meg. Azt azonban valószínűleg nem gondolta, hogy a halála után ötven évvel az irodalomtörténészeken kívül szinte senki sem ismeri majd a nevét. Ami már csak azért is szomorú, mert Lengyel nem kurzusíró volt – habár írói pályája elválaszthatatlan a kommunizmustól és a Kádár-korszaktól, ő nem azok közé tartozott, akiből a politika „csinált" nagy írót. Ő valóban jó író volt, ráadásul olyan élményanyaggal dolgozott, mint kevesen, hiszen élete szorosan összefonódott korának történelmi traumáival, ideológiai illúzióival és csalódásaival.
Ha a kezükbe akad egy-egy régi könyve, akkor lapozzanak bele – ennyivel tartozunk annak az embernek, aki a világ jobbítására tette fel az életét, s aki még életében rájött, hogy emberellenes eszmét szolgált.
S ha már Vámos Miklós írását idéztük fentebb, fejezzük is be vele, hiszen nála szebbet nem tudnánk Lengyel Józsefről írni:
„Egy tizenhatodik századi spanyol arisztokrata grandezájával hordozta törékeny vállain a sorsa súlyát. Hiányzott belőle Szolzsenyicin ádáz dühe. Így pontosabban ábrázolhatta, mit él át az ártatlanul bezárt emberállat. Akitől mindent elvettek. Aki mindent elvesztett. Csak önmagát nem – jó esetben. Erre adott tanulhatatlan példát. Méret és erő néha fordított arányban áll, nála okvetlenül. Amilyen pici, oly megtörhetetlen".
