Senkitől sem szabad elvenni a boldogságát és azzal az életét

Darvas István főrabbi, Szénási Jonathán Sándor református lelkipásztor és Várszegi Asztrik római katolikus főpap beszélgetett egymással Az Isten a 21. században című sorozat első rendezvényén, amely izgalmasabb nem is lehetett volna: szó esett zsidó leszbikus anyáról, kényszer alatt hozott betérésről, egy csülökpörkölt következményeiről, valamint egy meg nem nevezett rabbi által szidalmazott betértekről.

– A vallás nem a múltunk tiszteletreméltó relikviája, és nem is múzeumi tárgy, hanem kortárs ajánlat arról, hogy miként éljünk, mi az, ami igazán fontos nekünk, és válasz a kérdésre, hogy miért vagyunk a világon – Heisler András, a Mazsihisz elnöke e szavakkal indította útjára Az Isten a 21. században című vallásközi beszélgetés-sorozatot, amelynek első rendezvényét a napokban rendezték meg a szövetség Síp utcai színházának Goldmark termében. A hónapról-hónapra ismétlődő beszélgetéssorozaton keresztény és zsidó vallási vezetők a nyilvánosság előtt vitatják meg a 21. századi vallásosság legfontosabb hitbéli és erkölcsi kérdéseit.

Az első beszélgetésen – amelyet Szegő János, a Magvető szerkesztője, a Klubrádió műsorvezetője vezetett – Darvas István főrabbi, Szénási Jonathán Sándor református lelkipásztor és Várszegi Asztrik római katolikus püspök fejtette ki egyházuk nézeteit a vegyesházasságokról, a „vegyes” családokról, és az olyan vallási döntésekről, mint a keresztelés, a felnőtt keresztelés, a felnőtt körülmetélés, a házasságkötés és betérés.

Mielőtt a legkényesebb témák szóba kerültek volna, „bemelegítésképpen” Szegő János arra kérdezett rá, hogy a több ezer éves hagyományt szem előtt tartó papoknak vajon milyen mértékben kell a jelenre fókuszálniuk a munkájuk során.

Várszegi Asztrik azt válaszolta, hogy mást jelent az idő az egyházban, mást a kereskedelemben, mást a szekularizált világban, és megint mást egy család belső életében, ami azzal jár együtt, hogy a társadalomban mindenki különböző síkon éli meg az ünnepeket. Mint mondta, a kereskedelem világában már most az adventi ünnepkörre készülnek, pedig az egyház felől nézve az bizony még eléggé messze van.

Válaszában Darvas István egy zsidó imádságot idézett, miszerint az Örökkévaló a végtelen szeretetében mindennap megújítja a teremtés művét. Mire a zsidó bölcsek föltették a kérdést: ha a teremtés befejeződött a hetedik napon, akkor vajon mi szükség a világ folyamatos megújítására? Darvas István elmagyarázta, hogy a bölcsek szerint a teremtés emberi kötelesség is, amiből az következik, hogy ha az ember a saját hagyományát illetően időről-időre képtelen újat mondani, akkor valószínűleg a régi tudás sincs a kezében, holott az embert mindennap új kihívások elé állítja a világ. Egy konkrét esetet említve példaként azt mondta: van olyan, hogy egy rabbinak egy zsidónak született leszbikus anya meleg férfitől fogant kisfiának brit miláját (körülmetélését) kell megszerveznie. Ez az eset arra világít rá, hogy habár ez a család nem hasonlít például egy 18. századi családmodellhez, ennek a kisfiúnak a brit milája vallásilag ugyanakkor nem okoz problémát, hiszen a csecsemő a vallásjog szerint zsidónak született.

Szellemesen kezdett Szénási Jonathán Sándor is, aki azt mondta: hármójuk közül neki a legkönnyebb a helyzete, hiszen ő már 19 éve börtönben van, és oda a kereskedelem világa nem nyomulhat be (a lelkész ugyanis a baracskai büntetés-végrehajtási intézet lelkipásztora). Mint mondta, a börtönbéli hívek és a kinti gyülekezetek tagjai között szerinte az a legnagyobb különbség, hogy a rácsok mögött élők lelkileg könnyebben megnyílnak előtte, továbbá a börtönben az emberek kevésbé képmutatók, mint odakünn, hiszen odabenn nem kell adniuk a felszínes látszatra. Mint megjegyezte, a világban az ember sikeresnek akar tűnni még azon az áron is, ha ebbe lelkileg belepusztul, a börtönben azonban ebből a szempontból letisztultabbak a viszonyok.

A három egyház képviselője ezek után a vegyesházasságokról mondta el saját egyházuk szabályait. A házasságkötéssel kapcsolatban Darvas István főrabbi hangsúlyozta: ha egy házasodni készülő pár valamelyik tagja nem zsidó, s mégis zsidó szertartás szerint szeretnének megesküdni, akkor a nem zsidó félnek be kell térnie a zsidó vallásba, más lehetőség nincs. A helyzet azonban a gyakorlatban ennél bonyolultabb, hiszen a zsidó vallásba nem lehet külső megfontolások alapján – úgymond érdekből – betérni, csak igaz és őszinte belső meggyőződésből. Ilyen esetben a dilemma az, hogy egy, az Isten számára is kedves, tisztességes emberből a rabbik döntése révén egyik napról a másikra lesz egy vétkező zsidó. Hiszen ha valaki nem zsidó, akkor minden további nélkül megehet egy csülökpörköltöt, míg egy zsidó számára ez súlyos kihágás, méghozzá nem is a társadalom, hanem az Örökkévaló ellen – egy zsidó ugyanis azzal fejezi ki a Jóisten iránti érzelmet, amit tesz: vagyis a cselekedetei által. Darvas István hozzátette: ebben a koordinátarendszerben gondolkodva minimalizálni kell azoknak a betéréseknek a számát, amelyek esetében nyilvánvaló, hogy a betérni szándékozó ember a vallási előírásokból gyakorlatilag semmit sem fog betartani. A főrabbi kitért arra is: e súlyos dilemmákat súlyosbítja, hogy visszautasított betérés következtében a zsidóság nem csak a betérni szándékozó embert veszíti el, hanem annak zsidó párját is, így számolni kell azzal, hogy a későbbiekben születendő gyerekeik is elvesznek a zsidóság számára. Arra a kérdésre válaszolva, hogy a betérés folyamatában egy rabbi milyen mértékben élvez önállóságot, Darvas István azt mondta: az eljárásban egyéni döntéshozatal nem lehetséges, ehhez egyházi bíróság kell, igaz, az egyes zsidó közösségek között a betérés folyamatát illetően lehetnek különbségek.

A kérdésről Várszegi Asztrik azt mondta: a beszélgetésre készülve egy ebéd során összesen tizenöt egyházmegyés katolikus papot kérdezett meg arról, hogy lelkipásztori gyakorlatuk során adtak-e össze egymással zsidó és keresztény feleket, mire a tizenöt pap közül csak egyvalaki említett meg mindössze egyetlen ilyen esetet, s azt is húsz évvel ezelőttről. Várszegi Asztrik megkérdezte az egyik rendtársát, Ambrus atyát is, mondván neki, hogy „Ambrus, te eléggé van vagy már, emlékszel olyanra, hogy zsidó embert eskettél össze kereszténnyel”? Várszegi Asztrik elmondása szerint Ambrus atya azt válaszolta: „még élnem kell, mert ilyen esetem még nem volt”. A főpap szerint a vegyesházasságok esetében a katolikus eljárásrend legalább olyan bonyolult és szigorú, mint a zsidó, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért. Vagyis azt az utat kell keresni – fogalmazott –, ahol az Isten és a törvény mellett az embernek is meg tudunk felelni, mert senkitől sem szabad elvenni a boldogságát és azzal az életét.

A vegyesházasságokkal kapcsolatban Szénási Jonathán Sándor ismét kénytelen volt azt mondani, hogy hármójuk közül ő van a legkönnyebb helyzetben, de most nem azért, mert a börtönben szolgál, hanem azért, mert a református gyakorlat szerint csak a már megtörtént polgári házasságkötésre kérik Isten áldását. A lelkészt eddig hét-nyolc olyan esetben kérték föl lelkipásztori szolgálatra, amikor az egyik házasulandó fél zsidó volt, míg a másik keresztény. A betérésről a tapasztalatai alapján az a véleménye, hogy abba nem szabad belesodródni, hanem kizárólag tudatos, jól megfontolt döntést kell hozni, ugyanis egy-egy elhamarkodottan, vagy kényszer hatására meghozott betérési döntés súlyos lelki következményekkel járhat, s esetlegesen egy kapcsolat, egy házasság teljes megromlásához vezethet. A börtönlelkész a betérések kapcsán elmondta azt az élményét, hogy egy konferencián a szálláson egy szobába került egy rabbival, aki – mint Szénási Jonathán Sándor fogalmazott – nekiállt szidni „ezeket a rohadt betérteket, mert csak a baj van velük, és túl akarnak lihegni mindent”. A lelkész egy darabig hallgatta a rabbit, majd azt mondta neki, hogy „tökéletesen igazad van, a betértek tényleg mindent túllihegnek”, erre viszont a rabbi kapta föl a fejét. A csodálkozását látva Szénási azt válaszolta neki – Csak eszembe jutott, hogy egy izraeli kikötőben egy plakáton azt olvastam, hogy az askenázik nem zsidók, azok csak kazárok, akik betértek. És ahogy elnéztem az imakönyvedet, te askenázi imakönyvet használsz, én meg szefárdit. És az askenáziban van egy olyan betoldás a szombati kiddusnál, ami a szefárdiban nincsen benne. Úgy hangzik, hogy az Örökkévaló minket választott minden nép közül. Igazad van tehát, kedves rabbi, hogy a betértek mindent túllihegnek!

A beszélgetés végén szóba került az egyházi temetkezés, amiről Darvas István azt mondta: a jelenlegi szabályok szerint nem zsidó embert zsidó temetőbe nem temetnek, ha tehát egy házaspár valamelyik tagja nem zsidó, a másik pedig zsidó, akkor nincs lehetőség arra, hogy ők ketten egy zsidó temetőben egymás mellé temetkezhessenek. A beszélgetés további részében kiderült, hogy a temetkezés dolgában a katolikus és a református egyház megengedőbb a zsidónál. Várszegi Asztrik megemlítette, hogy ő maga is temette el már egyik egykori tanárát, aki nem katolikus, hanem evangélikus volt, Szénási Jonathán Sándor pedig ismeretlenül is megadta a végtisztességet egy asszonynak, aki közlekedési baleset áldozata lett – igaz, a köztemetésre még időben odaértek az elhunyt rokonai, akiktől megtudta, hogy a nő református volt.

K.Zs.

A beszélgetés-sorozat jövő hónapban folytatódik.