Mai születésnapos: Verebes István, egy elbűvölően rosszkedvű, dohogó zsidó humorista

A szocialista kabaré szintén zsidó óriásától, Kellér Dezsőtől vette át egy emlékezetes jelenetben a stafétabotot és elhozta a 21. század küszöbére a kabaré fanyar, elégedetlen, dohogó szellemét. A humor legyintésre mindig kész lázadását. Ő végül a legyintés mellett döntött pár éve.

Jó színész volt már a ’70-es években is, de úgy ismerték meg a magyarok, mint az utolsó konferansziét. Aki nem mórikál, nem fogja a függönyt, miközben beszél, nem alázatos szolgája, hanem partnere a tisztelt közönségének – ez is tisztelet, persze, alázat és felelősség -, mer már valóban arról beszélni, amiről szó van, szóval a politikáról. A ’80-as évek Rádiókabaréja már érintkezett a rendszerváltással. Nem ment a határokon keresztül, de azért a határokig eljutott, hála többek között Verebes Istvánnak is. Amikor a nevetés felszabadul, akkor már közel van a politikai szabadság. Verebes tudta és jól is állt neki, hogy tudja, a konferanszié csak rézszint humorista, épp annyira filozófus is, vagy ahogy Magyarországon nemrég mondani szerették, „közíró”, publicista, kommentátor, kicsit még talán néptribun is, mint Hofi Géza volt, akinek szintén nemrég lett volna születésnapja.

Verebes a színpadon derűsen szuszog, fanyarul kommentál, elveszetten bölcselkedik és akkor is ezt csinálja, mikor elvileg riporter. Nem jól kérdez, de jól figyel. Azon kevés magyar megmondó közszereplő egyike, aki nem egészen biztos benne, hogy mindig igaza van. Mivé is lenne a humorista és a filozófus, ha nem szállna rá a kétkedés kegyelme. Ahhoz, hogy humoristák és filozófusok lehessünk, nem okosnak kell mindenekelőtt lenni, hanem bizonytalannak.

Amikor a háttérben van – nem bánja, ha így alakul – dalt szerez, rendez, forgatókönyvet ír, derék iparos, akiben néha hírt ad magáról egy káprázatos, G. Dénes Györgyhöz méltó művész. Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, ez a lassú, búgó, markánsan melankolikus dallam és szöveg Verebes András optimizmusa és életigenlése és az előző évtizedek legnagyobb magyar slágere. Fülbemászó, szomorú tangó arról, hogy ne add fel. Ilyen nehezen feledhető, keserű vicceket és kuplékat termelt a kabaré és azt üzente, fel a fejjel, ha nincs is rá semmi ok.

Régóta nem nagyon látni, visszavonult, bár rendezőként aktív, de a fanyar, rosszkedvű, dohogó konferansziék kora lejárt már: a magyar kabaré bő száz évet élt és a története alighanem Verebes Istvánnal és társaival zárul. A kuplé elmúlik, de az operett – talán – örök. Ki tudja, miért van ez így. Be kell vallanunk, hogy hiányzik összetéveszthetetlen szuszogása a Tv-stúdiókból ennek a kedvesen filozofáló, kissé körülményes, nagydarab embernek. Aki arról beszél ezen a videón,

hogy őt félzsidóként szokás emlegetni, pedig ugyanezen az alapon lehetne félkeresztény is, úgyhogy át kell gondolni ezeket a kérdéseket egyszer. Mi szívesen kiegyeznénk egy is-ben, félig keresztény, félig zsidó, jut is, marad is, nem sajátítanánk ki, de szívesen lennénk büszkék rá.

Sok örömöt remélünk még az előtte álló évtizedekre Kellér Dezső színpadi utódja számára.