Az 1867-es emancipációs törvény születése

1867. november 25-én nyújtotta be gróf Andrássy Gyula miniszterelnök és báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az „1867. évi xvii. tc. Az izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekintetében törvény” elnevezésű törvényjavaslatot, amelyet másnéven emancipációs törvényként ismerünk.

A törvényjavaslat első pontja kimondja, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.”. (Komoróczy 2013, 728-730) A törvényjavaslat beterjesztésével vette kezdetét az az egy hónapig tartó szavazási és ratifikációs folyamat, amelynek során december 21-én először a képviselőház szavazta meg egyhangúlag a törvényt, majd december 22-én a főrendi ház. Az uralkodó, I. Ferenc József december 27-én írta alá a törvényt, amelyet másnap, december 28-án hirdettek ki. 

Andrássy Gyula miniszterelnök

A törvény emancipálta az ország zsidó lakosságát, a zsidó vallást azonban nem, ami többek között azt is jelentette, hogy a zsidó vallásra nem lehetett áttérni. Az elvi különbségtétel ellenkezett a vallásszabadság követelményeivel is, és ezt az uralkodó által 130 éve, 1895 október elsején szentesített törvény igyekezett orvosolni, amely kimondta, hogy „az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilvánittatik”. Annak ellenére, hogy az emancipációs törvény nem tekintette bevett vallásnak a zsidó vallást, a novemberi és decemberi folyamatot több évtized erőfeszítéseinek eredményeként ünnepelte a magyarországi zsidóság és az emancipáció iránt elkötelezett nem zsidó értelmiségiek és közéleti személyiségek is.

Eötvös József

A zsidóság egyenjogúsításáért folytatott küzdelem a reformkorban vette kezdetét, azonban eléréséig komoly harcokat kellett megvívni. Az 1840-es évek elején a magyar politika erősen megosztott volt abban a tekintetben, hogy támogassa-e, és ha igen, milyen feltételekkel, a zsidóság egyenjogúsítását. Az Eötvös József által vezetett csoport rögtön megadta volna a polgárjogokat, Kossuth és köre feltételekhez kötötte, míg a Széchenyi-féle álláspont nem tartotta időszerűnek a kérdést. A fordulatot a szabadságharc hozta meg, amelynek küzdelmeiben a zsidóság kimagasló mértékben vett részt, Löw Lipót szavaival élve, „megelőlegezett honszeretet”-ről téve tanúbizonyságot.

1849 májusában Szemere Bertalan az országgyűlés elé terjesztette az emancipációs törvényt, amelyet június 28-án fogadtak el. Szemere Bertalan előterjesztésében úgy fogalmazott, hogy van „egy néposztály”, amely védelmére kelt a szabadságharc ügyének, azonban „az ő becsülete nincs az asztalon, az ő jogai azon jogok között, melyeknek megvédésében részt vesz, ezen asztalon nincsenek biztosítva ha a zsidó nép szinte [szintén] ott van a csatatéren; és vérét ontja egy olyan hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak reményl, azon jogokért, melyeket még nem bír […]” akkor a nemzetgyűlésnek ki kell mondania, hogy „a zsidók is a hazának polgárai […] a többiekkel egyenlők”. (Komoróczy 2013, 689- 690) 

Szemere Bertalan

A szabadságharc bukása után közel két évtizedet kellett várni, amíg megszületik, és hatályba lép az emancipációs törvény, amelyet a magyar szellemi elit részéről Kemény Zsigmond a Pesti Naplóban egy régi kötelesség teljesítéseként üdvözölt: „A mai nap a teljes jogegyenlőség diadalnapja. (…) ma mondhatjuk legelőbb büszke önérzettel, hogy hazánk határai közt már nincs egyetlen elnyomott is.” (Komoróczy 2013: 730-731).

A magyarországi zsidóság kiemelkedő alakjai közül Löw Lipót 1868. január 4-én Szegeden elmondott beszédében, Kohn Sámuel pedig 1868 január 12-ei beszédében üdvözölte a törvény megszületését, és úgy fogalmazott, hogy „A hontalan hazát nyert, áldott szép hazát, édes anyánk lett e hon. […] Örülünk mint emberek […] Örülünk mint magyarok […] Örülünk mint zsidók.”. (Komoróczy 2013: 733).

Hoffmann Mórnak a Magyar Izraelitában 1867 decemberében megjelent Chanukka című verse a zsidó történelem kontextusában, a makkabeus szabadságharc és a channukai csoda fényében látja az egyenjogúsítást (Kőbányai 2015: 76-78), és hasonlóan reményteli hangon fogalmazott Kiss József is December 20-ikán című versében. Kiss – számos kortársához hasonlóan – az emancipációs törvényt ekkor egy hosszú küzdelem végpontjának látja, lehetőségnek arra, hogy a zsidók otthonra leljenek: „Tekints az égre, aztán nézz a földre: / E föld, hol állasz, az ígéret földe! […] Zsidó immár van neked is hazád!” (Kiss 2001: 357). Az 1880-as évek antiszemita hullámai már baljós figyelmeztetésként jelzik, hogy az emancipációs törvény – más országokhoz hasonlóan – nem vetett véget az antiszemitizmusnak; azonban jelentős, és ünnepi pillanatként megélt eseményt jelentett a magyar zsidóság történetében. 

Peremiczky Szilvia írása

Források, felhasznált irodalom:

Kiss, József. 2001.. Összegyűjtött versei. Budapest: Argumentum.

Komoróczy, Géza. 2013. "Nekem itt zsidónak kell lenni". Források és dokumentumok (965-2012). A zsidók története Magyarországon 1-2. kötetéhez. Pozsony: Kalligram

Kőbányai, János (szerk.). 2015. Két évszázad magyar-zsidó költészete I. kivirágzás 1840-1919. Múlt és Jövő: Budapest.