„Küldj el férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán országát...”

– Mi lehetett az oka annak, hogy voltak, akik rossz hírét terjesztették az országnak, melyet Isten Izrael fiainak adott? – a Seláh lehá hetiszakasz kapcsán erre a kérdésre keresi a választ írásában Szerdócz Ervin újpesti rabbi.

A hetiszakaszban Mózes 12 kémet küldött Izraelbe, az „ígéret földjének” felderítésére. Csak Káleb és Jehosuá beszélt pozitívan az országról, a többiek: „rossz hírét terjesztették az országnak” (uo.32.) A kémek a törzsek elismert vezetői voltak. (IV.M.13/2.) Mózestől és Árontól tanulták Isten szavát, magas szellemi szinten álltak és kiemelkedő szellemi képességekkel rendelkeztek.

A Talmud (Megilá 23b.) a tíz kém kishitűségéből vezeti le, hogy tíz férfi „közössége” alkot egy „minjent”, ami szükséges ahhoz, hogy a zsidók „teljes” imát tudjanak mondani (Tóraolvasással, kádismondással stb.). 

Miképpen lehetséges, hogy a „minjen” törvény alapja a 10 rosszhiszemű kém gyülekezete, akiknek a „bűne” miatt kényszerültek 40 évig vándorolni őseink a sivatagban? Azaz addig, míg az egyiptomi kivonulás idején élő nemzedék nem halt ki? Nem lett volna helyesebb, az „igazakra”, jámborokra (cadikok) hivatkozva kikövetkeztetni a „minjen” törvényt?

A talmudi magyarázat szerint a kémek nem a Kánaánban élő népektől való félelmükben vonakodtak bevonulni Izrael országába. Más, magasabb szellemi indíttatásból választották a sivatagi életet, ahol Isten természetfeletti módon, az égből hulló mannával biztosította megélhetésüket. Szomjukat Mirjám kútjából nyert vízzel oltották. Ruhájuk, lábbelijük nem kopott el. 

Tudták, hogy ez a „jólét” azonnal megszűnik, amint bevonulnak az Ígéret Földjére. Saját maguknak kell gondoskodniuk szükségleteikről, nehéz, fizikai munkával kell megteremteniük napi megélhetésüket. A sivatagban semmi mással nem kellett foglalkozniuk, csak a Tóra tanulmányozásával. 

A kémek tehát jobbnak látták, hogy a nép még a sivatagban maradjon, ahol az Írott és a Szóbeli Tan elsajátítása volt minden elfoglaltságuk. Tudták, ha szabadulásuk után bevonulnak Izraelbe, megélhetésük biztosítása elvonta volna figyelmüket a tanulástól. Márpedig a zsidók számára a tudás a legnagyobb érték A negyven év sivatagi vándorlás alatt spirituálisan közelebb kerülhettek Istenhez.

A kémeket tehát látszólag őszinte, jó szándék vezette. Ennek ellenére súlyosan tévedtek. Azt hitték ugyanis, hogy a helyes Istenszolgálat legmagasabb szintje a sivatagi életmód és a Tóratanulás. Káleb és Jehosuá kivételével ők tízen nem fogták fel, hogy a zsidó nép valódi küldetése nem a sivatagban, hanem az Országban, természetes körülmények között, a törvények és rendeletek megtartásával valósulhat meg.

Bölcseink szerint csak az Örökkévaló ismerte a kémek valódi szándékát. A nép 38 évre a sivatagban maradt. Ezen idő alatt tanulhatták Isten törvényeit és lehetőséget kaptak arra, hogy kizárólag szellemi dolgokkal foglalkozzanak.

A Tórai szakaszhoz tartozó prófétai részben (Haftárá) Józsué 38 évvel a kémek története után két embert küldött az országban uralkodó helyzet kikémlelésére. Miért tette? Nem okult az első küldetés tragikus következményéből? 

A két kém menedéket kapott Ráchábtól, a szép fogadósnőtől. Rácháb azt mondta a két kémnek: „Az Örökkévaló nektek fogja adni ezt a földet…..amikor meghallottuk, megdermedt a szívünk és még a lélegzete is eláll mindenkinek miattatok” (Józs. 2/9-11.)

Mit hallott Rachab, mitől állt el lélegzete? A zsidók tudásától! Mert a zsidó szellemiségben nem a hit elsődleges, hanem a tudás. A zsidók nem „hisznek” Istenben, hanem „tudják” Istent nagy „istenfélelemmel”! A hit ugyanis akár önámítás is lehet. A tudás, a Tóra által kinyilatkoztatott isteni igazság „tudása” pedig bizonyosság!

A történetnek van azonban egy „szépséghibája”! Az, hogy az Egyiptomból szabadult, a sivatagban meghalt jámborok generációja nem láthatta az országot. A Talmud „kárpótolta” őket: „A cádikok halálukban még nagyobbak, mint életükben.” (Chullin7)