– Élijáhú, míg nem vallotta be, hogy ő egyszerre áldozat és elkövető, addig nem hallhatta meg a halk hangot. És amíg nem hallotta meg a halk hangot, addig nem jöhetett ki a barlangból – magyarázza dr. Radvánszki Péter, a Páva utcai zsinagógakörzet rabbija a honlapunknak küldött, újévi írásában.
Ezt a beszédet azoknak ajánlom, akik megsérültek a szavak háborújában.
Az újév ideje – az önreflexió ideje.
A hagyomány szerint ilyenkor meg kell vizsgálnunk tetteinket, gondolatainkat,
emlékeinket, vagyis önmagunkat. De hogyan lehetséges ez anélkül, hogy csend
lenne körülöttünk? Sehogy. Ezért kell megtanulnunk visszavonulni a világtól,
legalább egy rövid időre. A hagyományunk ugyanis nem követeli meg tőlünk, hogy
állandóan kövessük a híreket, állandóan kitegyük magunkat az olyan
történéseknek, melyeken nem tudunk változtatni. Különösen nem elvárás az, hogy
állandó harcban álljunk a világgal vagy akár önmagunkkal. Izgalmak, aggódás,
cselekvés mellett lelkünk békére, csendre és gyógyulásra vágyik.
A trauma gyógyítása – a csend
Elég trauma ért minket, és különösen
izraeli családtagjainkat, barátainkat az utóbbi években. 2023. október 7-e óta
Izrael újra háborúban áll. Még mindig vannak túszok Gázában, még mindig
harcolnak a katonák. Lassan két teljes éve jönnek folyamatosan a hírek, éjjel
és nappal. A hírek olvasása pedig, kutatások szerint, egyértelműen stresszt,
másodlagos traumát okoz nekünk. Vagyis a hírek sokszor csak újratraumatizálnak
minket azáltal, hogy felelevenítik tehetetlenségünket. Bármennyire is szeretteinkről és szeretett országunkról van szó, a virtuális térből özönlő információcunami így
sokszor csak bűntudatot, haragot kelt bennünk.
Meg kell tehát tanulnunk kikapcsolni
a telefont, gépet. Meg kell tanulnunk nem olvasni híreket. Meg kell tanulnunk
lerakni a munkát a munkaidő végeztével. Az otthon a feltöltődésre van, ahová meg
kell tanulnunk visszavonulni, és arra koncentrálni, ami fizikailag közel van
hozzánk.
Meg kell tanulnunk újra avval foglalkozni, amit meg is tudunk változtatni, élvezni a csendet és nyugalmat, amíg még léteznek számunkra.
Tévhit azt gondolni, hogy a „zaj”
vallása lennénk. Igen, a zsidók zajosak, amikor kidusolnak, amikor kibicelnek,
amikor smúzolnak. De ez mind-mind kellemes, feltöltő zaj, nem pedig a lelkünket
megölő, digitális zaj. Amúgy is, ahogy Simon ben Gámliel tanította:
„Egész életemben bölcsek között nőttem fel, és nem találtam semmi jobbat az ember és a teste számára, mint a csendet.”
Az önvizsgálathoz, a megtéréshez, egyszóval
a tesuvához, szükségünk van a külvilág csendjére. Ahhoz pedig, hogy csend legyen
önmagunkban, szükség van megbánásra, önvizsgálatra. A tesuvá nem lehetséges, ha
traumáink belülről döngetnek minket: „Harcolj vagy menekülj! Cselekedj, háborúzz!
Állj bosszút!”.
Visszavonulás és tesuvá
A Héber Biblia (Tánách) és a Talmud is arról
számol be, hogy bölcseink egyes traumáik átélése után egy barlangba vonultak
vissza. Ilyen volt Simon bár Jocháj, akinek, miután
kritizálta a római uralmat, egy barlangba kellett menekülnie. Ott élt és tanult
fiával évekig. Aztán:
„Kijöttek a barlangból, és látták az
embereket, akik szántottak és vetettek. Bár Jochájnak ez nem tetszett. (Haragjuk
miatt) minden hely, ahová Rabbi Simon és fia, Rabbi Elazar tekintetét vetette,
azonnal elégett. Isten hangja hallatszott, és így szólt hozzájuk: azért
jöttetek ki a barlangból, hogy elpusztítsátok a világomat? Térjetek vissza a
barlangotokba. Újra odamentek, és tizenkét hónapig ott ültek.”
Vagyis hiába voltak az üldöztetés
áldozatai, amikor kijöttek először a barlangból, akkor ők támadták meg a
világot: ítéletükkel, vagyis az azt szimbolizáló, tüzes tekintetükkel. Addig a
barlangban kellett maradniuk, amíg haraggal tekintettek a világra, és nem
békességgel.
Az élet tehát nem mindig fekete és
fehér. Azon kívül, hogy sok egyértelmű áldozat van, és sok egyértelmű elkövető,
sokan egyszerre áldozatok és elkövetők. Amíg ezt nem ismerik fel, addig
nem talál lelkük csendre és nyugalomra. Ilyen volt Bár Jocháj és fia, és ilyen
volt Illés próféta is. Először üldözött volt, mert megölték prófétatársait,
utána pedig üldöző, mert ő ölte meg a Báál papokat. Aztán visszavonult egy
barlangba.
„Bement a barlangba és meghált ott;
és íme, az Örökkévaló szava lett hozzá és mondta neki: mi dolgod itt, Élijáhú?
Mondta: vallási fanatikussá váltam az Örökkévalóért, a seregek Istenéért,
mert elhagyták szövetségedet Izraél fiai, oltáraidat lerombolták és prófétáidat
megölték a karddal; én egyedül maradtam, de életemre törtek, hogy elvegyék.
És mondta: menj ki, állj a hegyen az Örökkévaló előtt! És íme az
Örökkévaló arra vonul: nagy és erős szél, hegyeket bontó és sziklákat tördelő,
az Örökkévaló előtt – nem a szélben az Örökkévaló. És a szél után földrengés –
nem a földrengésben az Örökkévaló. És a földrengés után tűz – nem a
tűzben az Örökkévaló. És a tűz után halk suttogás hangja.”
Élijáhú, míg nem vallotta be, hogy ő egyszerre áldozat és elkövető, addig nem hallhatta meg a halk hangot. És amíg nem hallotta meg a halk hangot, addig nem jöhetett ki a barlangból. De miért?
Én
szimbolikusan olvasom ezt a történetet. Illés itt immanens Istenével, és
önmagával viaskodik. A sziklákat tördelő vihar, a szél, a földrengés, a tűz, az
Élijáhú saját dühe, könyörtelensége, brutalitása – a harag, ami a Báál papok
legyőzéséhez kellett. Hiába vándorolt a sivatagban, a zajok, a viharok, a tűz,
a fanatizmus lángja benne maradtak. El kellett vonulnia egy barlangba, mert amíg
mindez a fülében zúg, nem lesz csend, és nem hallhatja meg a halk hangot.
Bár Jocháj és Élijáhú tesuvát tett, mert időt és helyet talált önvizsgálatra. Mi is képesek leszünk erre? Nem kicsi a tét. Az égi bíróság ülésezik, mi elvonulunk előtte, mint bárányok. Vajon beírattatunk-e az élet könyvébe?
Az Örökkévaló kegyelmében reménykedünk
mindannyian. Tesuvát kell tennünk és ehhez szükségünk van csendre. Meg kell
hallanunk az ártatlanság, a tisztaság nagyon halk hangját, hiszen ezekről szól
a Ros háSáná. Arra kérjük az Örökkévalót, hogy lássa meg bennünk, bűneink
mellett, a tisztaságot, az ártatlanságot. Hogyan várjuk ezt el Tőle, ha erre mi nem vagyunk képesek? Ha nem halljuk
meg a sivatagban suttogó, ártatlan hangot?
A harmadik út – a kompromisszum útja
Ábrahám erre képes volt. Tudta
valahol a lelke mélyén, hogy az Örökkévaló nem kívánhatja fia feláldozását. Érzékeny
volt annyira, hogy meghallja a megálljt parancsoló angyalt, hogy észrevegye a
kost. A zsidó hagyomány istene nem kívánja az ártatlanok feláldozását, nem
állítja népét egy „nulla összegű játékba”, ahol mindenki csak annyit tud
mondani: „ő győz vagy én”. Így Ábrahám is tudta, hogy van egy harmadik
út a parancs megtagadása és a parancs szó szerinti teljesítése között. Ezt már
akkor tudhatta, amikor ezt mondta a fiának: „Isten fogja kiszemelni magának a
bárányt az égőáldozatra, fiam; És mentek ketten együtt”.
A kiszemelt kos tehát nem más, mint a harmadik út – a kompromisszum, az élet megjelenése, hangja. A kos szarva pedig a sófár.
A sófár hangja a csendből fakadó lelkiismeret hangja. Megtisztító
kiáltás. Égi és archaikus. Ősi és szférikus. Bár mindenki hallja, de hozzánk
szól, személyesen. Megtöri a csendet, de csendre int minket.
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy
találjuk meg a csendes, nyugodt pillanatokat. Halljuk meg a halk hangokat, a
sófár és az Örökkévaló hangját, és aszerint cselekedjünk, nem pedig traumáink
szerint.
Legyünk mindannyian beírva és
bepecsételve egy jó, békésebb évre!
L’Sáná tová tikátévú v’tehátémú.
