Adakozás – elfogadás

2024. Február 15. / 10:02


Adakozás – elfogadás

„...hozzanak nékem szent adományt, minden férfiútól, akit a szíve erre buzdít, fogadjátok el a nékem szóló adományt!” (II.M.25/2) Szerdócz Ervin újpesti rabbi jelen írásában – a TRUMÁ hetiszakasz kapcsán – a fönti tórai idézet vallásfilozófiai kérdéseiről ír.

A „Teruma” (adomány) szót felajánlásként szoktuk értelmezni, olyan értelemben, hogy az ember személyes tulajdonából ajánl fel valamit valamilyen jó cél érdekében. Lényeges, hogy az adakozó saját elhatározásból, saját tulajdonából adjon. Ne a feleslegét adja, hanem azt, aminek a helye meglenne életvitelében. 

Az adományozásnak spirituális szintjei vannak. Ideális, ha az adakozó nem tudja, hogy ki kapja a felajánlását és aki kapta, nem tudja, hogy kitől származik az adomány. A „saját elhatározás” kérdésének ösztönző hagyománya van: „aki kegyetlen, erkölcstelen és nem adakozó, annak nincsen helye a túlvilági életben!".

Az adományozás már önmagában is felemelő érzés. „Aki az éhezőt táplálja, tulajdon lelkét üdíti!" – állítja a filozófus. Héber nyelven az adomány kifejezés a „felemelés” szóból ered. Ennek tudatában felvetődik a kérdés: miért tórai parancs az adakozás? Netalán „Imitatio Dei”? Isteni gondviselést követő kényszer? „Kitárod kezed, és minden élőlényt jóságosan jóllakatsz.” (145.Zsolt.16.)

Az emberek többsége anyagias. Nem is akárhogyan: (ön)részrehajlóan. Valljuk be: anyagi lehetőségünk függvényében, sőt azt meghaladóan is sokat költünk. Költekezésünk – általában – becsvágyunk kielégítése. Ugyanakkor szűkmarkúnak bizonyulunk, ha jó cél érdekében adakozásra szólítanak fel bennünket. Miért van ez? 

A Talmud szerint „pénzünk nagyobb fontossággal bír, ha magunkra költjük!” (Szota 12.) Mi a helyzet az adakozás – elfogadás viszonyban? Egy Talmudi történet – az előbbi illusztrálására – azt tanítja, hogy mindenkinek azt kell adni, amire szüksége van és amihez szokva van, hiszen Isten kegyelméből ez mindenkinek kijár. A morál viszont azt diktálja: „Aki házam ajtaján kopogtat, kell is, hogy elfogadja, mivel megkínálom.” (Fr. Nietzsche: Zarathustra)

A rabbi és a koldus

Egyszer a Nahardea városában tartózkodó Rává rabbi (babilóniai amorita) szálláshelyére egy, a városban ismert kéregető kopogott be és enni kért. Rává udvariasan és némi rejtett cinikussággal, de megkérdezte:

– Mit óhajt, mihez fűlne a foga? 

Erre a koldus kifejtette: most, ebben a percben speciel saját zsírjában sült libamáj volna kedvére, amit fokhagymával gazdagon spékelt libacomb követ ecetes vöröshagymával és savanyított uborkával tálalva. Végül az egészet néhány pohár jó minőségű, félédes óborral szeretné „leönteni”. 

Erre a több szerénységhez szoktatott Rává rabbi a koldus impertinenciájától elképedve megkérdezte, hogy nem jutott el soha a tudatáig, hogy kifinomult „lucullusi lakoma” igényességével netalán megterhelné a város őt eltartó lakosainak költségvetését? 

Erre a koldus, mint akit „jogtalanul” sértettek meg, ezt válaszolta:

– Még hogy engem eltartanak? Kérem! Engem a könyörületes Isten tart el! Tisztelettel kérdem, és ne vegye sértésnek. Ön bizonyosan még nem ismeri azt, amit az Írás mond! Nos, én akkor, és ezt vegye megtiszteltetésnek megtanítom magának! Ez áll: „Feléd fordul minden szem, és Te idejében gondoskodsz élelmükről.” (145. Zsolt.19.) 

– Hát kérem szépen – emelte föl a hangját a koldus a mindentudás magabiztosságával –, az előbb idéztem: „Idejében”! Nem az áll: „Idejükben”, többes számban, hanem: „Idejében”, egyes számban! Ezt értse úgy, kedves uram, hogy Isten minden egyes lénynek a maga idejében gondoskodik az ellátásáról, és mindenki megkapja azt, ami neki kell és ami neki jár! 

A koldus hatásszünetet tartva várta a rabbi elismerő reakcióját. Ám Rává rabbi – elképedve a koldus arroganciájától – levegőt sem kapott. Ekkor valaki kopogott az ajtón. A rabbi ajtót nyitott: Rává tizenhárom éve nem látott nővére állt az ajtóban, kezében kosárral. 

A rabbi behívta, az asszony az asztalra tette a kosarat, majd kitakarta, és evésre buzdította a jelenlevőket! A kosárban zsírjában sült libamáj, fokhagymával gazdagon spékelt libacomb, ecetes vöröshagyma és savanyított uborka, meg két cserépkancsó volt, mint később kiderült, jó minőségű, félédes óborral tele.

Mialatt nővére megterített és eléjük tette a finomságokat, Rává azon gondolkodott, hogy véletlenek nincsenek. Nővérét a teli kosarával valójában Isten küldte, hogy „idejében” elégítse ki a koldus igényeit! (Ketubot 67b alapján)

„Vajon ki tartozik köszönettel? Az elfogadó, avagy az adakozó? Nem kényszer-e az adakozás, az elfogadás nem kényszer-e?” (Fr. Nietzsche uo.)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Mazsihisz hírek
Abonyban tárgyalt Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke