Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma kora este 15 óra 42 perckor köszönt be, a királynő holnap este 16 óra 53 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, valamint Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Vájhi (Mózes 1. 47:28-50:26.) hetiszakaszt olvassuk. Békés szombatot minden kedves hittestvérünknek!
Lezárul az öreg Jákob hosszú, nehéz, nagyszabású élettörténete és utolsó áldásaival megtanít minket az ok nélküli, indokolatlan, feltétlen szeretetre. Megtanít „csak úgy” szeretni.
Jákob sátorban ülő, édesanyjához túlzottan kötődő, határozatlan, álmodozó fiatalemberből vált világjáró felfedezővé, sokat látott, trükkös pénzemberré, gyengéd, álmodozó és gyakran rossz férjjé, apává. Sorra elveszítette, akiket szeretett, de a feladatát, Izrael „népe” megalapítását, betöltötte. Egy dolga maradt még ezen a földön, elbúcsúzni és a búcsú révén továbbadni, amit tanult.
Hívatja Józsefet és a tőle származó unokáit, amikor eljön az idő, a két fiú fejére teszi a kezeit és megáldja őket. Mindkettőt egyszerre „És megáldá őket azon a napon, mondván: ha áldást mond, Téged említsen Izrael közössége, mondván: Tegyen Téged olyanná az Isten, mint Efrájimot és Menásét”.
Kik ezek a fiúk? Mivel érdemelték ki, hogy az ő nevüket említsük, ha áldást mondunk, hogy máig az ő nevüket említve áldják meg a szülők a fiúgyermekeket? A Tóra nem sokat beszél róluk, a többiek közül nem tűnnek ki semmivel. És mégis. Mit látott bennük Jákob, hogy azóta is minden fiúnak hozzájuk hasonlóvá kell lennie?
A válasz végtelenül egyszerű, az unokái voltak. Két gyerek, nagyjából alighanem olyanok, mint a többi. Akikre azt kérte áldásnak, hogy legyenek olyanok, amilyenek, hogy legyenek azzá, akivé lenniük kell. Tegye őket olyanná az Isten, mint Efráijimot és Menásét. Tegye őket önmagukká. Ennyi az egész áldás.
Persze, elsőre jobban érthető volna, ha úgy szólna az áldás, tegyen olyanná Isten, mint Mózest, Ábrahámot, a prófétákat, a királyokat. De nem velük mondanak áldást Izrael családjai, hanem két olyan fiúval, akikről lényegében annyit tudunk, hogy ők voltak Efrájim és Menáse, akiket Jákob azért szeretett, mert gyerekek voltak és épp az ő unokái.
Mert azok voltak, akik. Csak. Az apai áldást, a szeretetet nem kell kiérdemelni. Annak „járnia” kell, kéne. Épp így.
És nem azt érdemes kérni, hogy tegye őket, a ránk bízottakat, Isten naggyá, elég, hogy tegye őket Efájimmá, Menásévé, Pistává, Emesévé, Terivé, Lacivá.
Jákob erre kérte Izraelt gazdag élete végén. Mert az egész tényleg ennyire egyszerű.
Békés ünnepet kívánunk!
Vári György írása
