A holokauszt nyelvei, avagy hogyan beszélünk a soáról?

A címben feltett kérdés állt a középpontjában a holokauszt-tudomány legjelentősebb tudományos tanácskozása, a Lessons and Legacies legutóbbi konferenciájának, amelyet a Los Angeles-i Dél-Kaliforniai Egyetemen (University of Southern California) és a Claremont McKenna College-ban rendeztek. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárat dr. Csősz László történész, a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség Akadémiai Munkacsoportjának tagja képviselte. INTERJÚ

– Elöljáróban mutassa be pár mondatban, hogy mit kell tudnunk a Lessons and Legacies konferenciákról!
– A holokauszttal foglalkozó tudósok egyik legnagyobb presztízsű és legnagyobb szabású tanácskozása, amelyet az Egyesült Államok egy-egy egyetemén a Northwestern University Holocaust Educational Foundation szervezésében tartanak minden második esztendőben. Sportnyelven kifejezve, a Lessons and Legacies a holokauszt-tudomány kutatóinak „olimpiája”, így már az maga komoly presztízs, hogy adott évben melyik észak-amerikai egyetem adhat otthont a tanácskozásnak. A legutóbbi konferenciát, amelyen én is részt vettem, a Claremont McKenna College-ban és a Dél-Kaliforniai Egyetemen rendezték meg három napon át. A méreteiről mindent elmond, hogy öt kontinens huszonöt országából mintegy 220-230 kutató vett részt a tanácskozáson, de nemcsak történészek, hanem más tudósok is különböző tudományterületekről. A Lessons and Legacies fontos jellemzője még, hogy a résztvevők spektruma a legfiatalabb kezdőktől, azaz a PhD-hallgatóktól a középkorú, a „derékhadat” adó tudósokon át a nyugalmazott professzorokig – professor emerita, professor emeritus – terjed. Ennek azért van jelentősége, mert egy-egy ilyen konferencia kirajzolja a holokauszt-tudomány fejlődését, fontos múltbeli állomásait, aktuális állapotát, trendjeit és várható irányát.

University of Southern California/Facebook

– A tanácskozás „koreográfiája” olyan, mint amit a hazai konferenciákon megszokhattunk?
– Nem. Természetesen vannak plenáris konferencia-előadások, kerekasztal-beszélgetések és panelek, azaz szekciók, de a Lessons and Legacies jóval sokrétűbb és változatosabb, mint egy-egy tradicionális magyar tudományos tanácskozás. Hogy egy példát mondjak: a szekciók mellett részt vehettünk egy-egy témakört felölelő és több alkalomból álló szemináriumon is, amelyen az adott téma kutatói cserélhetnek eszmét. 

Én a háború utáni törvénykezés, a népbíráskodás, a felelősségre vonás témája köré szerveződő szemináriumon vettem részt, és mivel a szeminárium tucatnyi résztvevője mind más országból érkezett, képet kaphattunk arról, hogy a saját témánk kapcsán milyen kutatási eredmények születtek különböző országokban. 

Szerepelt a programban továbbá olyan workshop, vagyis „műhelyfoglalkozás”, ami egy hazai konferencián teljesen ismeretlen. Ez abból áll, hogy az adott workshop vezetője kioszt különböző feladatokat, amelyeket kisebb csoportokba szerveződve kell kidolgoznunk, majd prezentálnunk és közösen megvitatnunk. Ebben a csapatmunkában többek közt az a vonzó, hogy egy csoportban összekerülhet egy PhD-hallgató akár egy akadémikussal.

Claremont McKenna College/Facebook

– Ez nagyon amerikai… Hiszen az ottani oktatási rendszer nagy hangsúlyt helyez az együttműködésre, a kooperációra.
– Igen, így van, ez valóban másfajta pedagógiai szemléletet követel az embertől. Egyúttal komoly előzetes felkészülést igényel, hiszen ez a konferencia nem arról szól, hogy felolvasom az előadásomat, esetleg válaszolok néhány kérdésre és kész. Egy-egy panelfoglalkozáson az ember 30 percet kap, hogy bemutassa a témáját, de ebből csak szigorúan 13 percet beszélhet, a fennmaradó 17 perc pedig párbeszéd, vita. Ez a rövid 13 perc arra készteti az embert, hogy a lehető legtömörebben foglalja össze a kutatási eredményeit, mellébeszélés nélkül, és rendkívül forrásközpontú módon.

Pillanatkép a konferenciáról, középen dr. Csősz László. Fotó: Holocaust Educational Foundation of Northwestern University

– Mi volt a mostani konferencia központi tematikája?
– A holokauszt nyelvei. Amit nemcsak arra lehet leszűkíteni, hogy milyen volt a holokausztról való beszéd a holokauszt közben és után. Hanem kitágítható arra, hogy korszakonként, országonként  és a legkülönbözőbb diskurzusokban milyen a holokauszt reprezentációja és emlékezete a mai napig. Arról nem is beszélve, hogy 

ritkán szoktunk belegondolni: az áldozatok és elkövetők révén a holokausztban több mint 50 nyelv „érintett”. 

A holokausztnak megvannak továbbá a sajátos nyelvezetei is. Az evidens, hogy általában véve beszélhetünk a holokauszt jogi, újságírói vagy tudományos nyelvezetéről, és hogy a holokauszt kifejeződik művészeti eszközökkel versben, prózában, képregényben, képzőművészetben. De fontos az is, hogy egy-egy szűkebben vett régióban milyen sajátos nyelvezetet találunk. Például két kollégámmal nemrégiben írtunk egy tanulmányt a zsidók és romák közös háborús tapasztalatairól, ugyanis a tudomány eddig azt kevéssé vizsgálta, hogy a különböző áldozati csoportoknak hogyan fonódott össze a történelme, s milyen viszonyban voltak az üldöztetés előtt, közben és alatt. Kutatásunk terepe Kárpátalja volt, ahol az embernek nyolc-tíz nyelven kellene tudnia, hogy valamennyi lehetséges forrással dolgozni tudjon. Éppen azért írtuk hárman a tanulmányt, mert egy kutatónak nyolc-tíz nyelv készségszintű ismerete többnyire megugorhatatlan szint.

– Ezzel a kutatási témával vett részt a kaliforniai konferencián?
– Nem, mert itt egy olyan panelben, más szóval szekcióban adtam elő, amely a holokauszt alatt íródott hivatalos beadványok, kérvények, feljelentések témájáról szólt, és arról beszéltem, hogy milyen sajátosságai voltak a magyar hatóságokhoz a nem zsidók és a zsidók által írott kérvényeknek, beadványoknak. A felkészülés komoly szakmai kihívást jelentett, hiszen olyan nagyágyúk voltak ebben a panelben, mint Wolf Gruner professzor a Dél-Kaliforniai Egyetemről és Thomas Pegelow Kaplan. Magyarországi vidéki levéltárakban korábban már kutattam a holokauszt alatt a helyi közigazgatáshoz írott kérvényeket, most azonban kifejezetten a magyar belügyminisztériumhoz íródott kérvényekkel foglalkoztam. 

Elsősorban olyan dokumentumokkal, amelyek a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban találhatók, s amelyek reprezentálják a gyűjteményünk gazdagságát. 

Kitértem olyan kérvényekre, amelyeket zsidó és nem zsidó magánemberek írtak a belügyi tárcának, és külön foglalkoztam a Zsidó Tanács, ezen belül Munkácsi Ernő főtitkár beadványaival. 

Az ő esetében ugyanis az a tragikusan abszurd helyzet állt elő, hogy a Zsidó Tanács egyik vezetőjeként Munkácsi a magyarországi gettók gyűjtőtáborok szörnyű és embertelen állapotairól azt a belügyminisztériumot tájékoztatta, ahol Endre László asztalára kerültek az ő beadványai. Azaz Munkácsi azt a minisztériumi vezetést tájékoztatja arról, hogy a hatóságok milyen gyalázatosan bánnak a zsidókkal, amely utasítást adott az embertelen műveletre. 

Így Endre László államtitkár a Zsidó Tanácstól lényegében pontos tájékoztatást kap a parancsai végrehajtásáról. Ez egészen elképesztő helyzet.

Ráadásul Munkácsi Ernő egyik beadványának hátsó oldalára Endre László a jellegzetes piros ceruzájával akkurátusan odaírta: mondjátok meg nekik, hogy az akció csak a kárpátaljai zsidókra vonatkozik. Vagyis azokra, akik a hatalom szemében szovjetekkel szimpatizáló, gyanús bűnözők, ellentétben a főváros asszimilálódott zsidóival, akiket – és lényegében ezt sugallja Endre László idézett megjegyzése – nem érhet baj... Bemutattam azt is, hogy milyen döbbenetes nyelvi párhuzamok figyelhetők meg a beadványok megfogalmazásában, hiszen Munkácsiék akaratlanul átveszik a magyar etnicista nacionalizmus szóhasználatát, kifejezésmódját, és ezáltal elfogadják a hatalom által diktált narratívát.

– Említette a beszélgetés elején, hogy egy ilyen konferencián kirajzolódnak a holokauszt-kutatás új trendjei. Ezúttal milyen új kutatási irányok, módszerek kerültek előtérbe?
– Az egyik nagy forradalom, ami éppen most zajlik, az a digital humanities előretörése, magyarán a modern digitális eszközök és technológiák, sőt újabban a mesterséges intelligencia használatának bevonása a kutatásba. Engem az új kutatási módszerek közül a digitális térképezés ragadott meg leginkább, hiszen óriási adatmennyiség alapján a szoftver segítségével néhány kattintással sikerülhet olyan következtetéseket levonni, amelyekre korábban csak különböző adatbázisok  rettenetesen hosszú böngészésével és statisztikák készítésével juthattunk.

Forrás: US Holocaust Memorial Museum

– Mondana példát erre?
– Ha az ember egy digitális térképen megjeleníti az auschwitzi áldozatok származási helyét, döbbenten fogja tapasztalni, hogy a találatoktól szinte elsötétül a térkép a kárpátaljai, erdélyi és északkelet-magyarországi területeken. 

Ebből első pillantásra látszik, hogy a mai határon túli területekről származott az Auschwitzban megölt magyar polgárok többsége. 

Mondok egy másik példát: egy térképszerkesztő programban bejelöltem egyrészt a Városmajorban a nyilasok által elkövetett gyilkosságok helyszínét, másrészt a front mozgását. Az eredmény az volt, hogy a gyilkosságok idején a szovjet katonák lényegében már a következő utcasarkon voltak. Azaz a gyilkosok az utolsó perceiket is arra használták, hogy védtelen, ártatlan embereket gyilkoljanak. Ezekben az – angolul „last minute mass murders” címkével jelölhető – sajátos esetekben igen nehéz megérteni és megmagyarázni, hogy mi mozgatta ezeket a gyilkosokat az utolsó percekben.

Ott voltak a szomszéd blokkban az oroszok, a nyilasok tudhatták, hogy vége mindennek, mégis az volt nekik a fontos, hogy beteg, öreg, teljesen ártalmatlan embereket mészároljanak le, akik semmilyen fenyegetést nem jelentett rájuk nézve. 

Elkövetők az 1945. április 22-i exhumáláskor. Balról jobbra: Csaba Sándor, Szabó Jenő, Jankovics Róbertné, Dobrocsi Lajos, Bakonyvölgyi Károly, Tokai Péter, Vidra Mihály, Tuboly Lajos, Kasza Vince, Bittner Ferenc, Czigány Ferenc, Hortobágyi Sándor, Rédli József és Brunner Oszkár (Forrás: Szombat)

Ugyanilyen döbbenetes felfedezés volt, és ezt is digitális térképezéssel lehetett felfedezni, hogy ha a városmajori áldozatok lakóhelyét egy térképen összevetjük a nyilas tettesek lakásaival, akkor ez szinte azonos mintát fog kirajzolni. Magyarán ezek az emberek tényleg szomszédok voltak, nem csupán átvitt értelemben, hanem konkrétan.

– Nagyon jól tudták, hogy melyik házban ki lakik, és kit kell nekik megölni...
– Igen, ez már-már bizalmas távolság. Ezért is hívja a szakirodalom ezt úgy, hogy „intimate violence”. De mondok más példát is új kutatási módszerre, ez pedig a holokauszt fotók vizsgálata és elemzése, ami azért fontos, mert a képeket a tudomány sokáig afféle illusztrációnak tekintette. 

Holott a fotográfiák az írott dokumentumokkal egyenértékű történelmi források és ezeknek is megvan a maguk mélyolvasata. 

A konferencián volt például egy műhelyfoglalkozás, ahol kaptunk fotókat, amelyek egy koncentrációs tábor helyszínén készültek és az volt a feladatunk, hogy a térképen be kellett jelölnünk, hogy a kép készítésekor hol állt a fotós. Ez a módszer a perspektíva jelentőségére világít rá, elvégre nem mindegy, hogy egy fotós milyen perspektívából exponál és miképpen komponálja meg a képet bizonyos elemek hangsúlyozásával, és más elemek figyelmen kívül hagyásával.

Dr. Csősz László a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban. Fotó: Mazsihisz.hu

– Az új digitális technikákon kívül milyen új megközelítések emelhetők ki a kutatásban?
– A mikrotörténelem, az úgynevezett egodokumentumok felértékelődése. Mindig felvetődik a kérdés, hogy vajon mit lehet még a holokausztról megírni, hiszen követhetetlenül óriási a szakirodalom, de rendre kiderül, hogy igenis vannak új megközelítések. Ilyen az is, hogy a nagypolitika történéseiről és a politikai vezetők személyéről a fókusz mindinkább az átlagemberre, a kisemberre, a hétköznapi emberre kerül. 

Mi a magyarázata, hogy a nyilas gyilkosok olyan hétköznapi emberek voltak, akik nap mint nap szembejönnek az utcán? 

Hogyan lehetséges, hogy elvben nem beteges hajlamú átlagemberek ilyen betegesen őrült tetteket hajtottak végre? Azaz azon például még mindenképp van mit kutatni, hogy a holokauszt alatt mit gondolt, mit tett, továbbá mit nem tett meg az átlagember.