Szántó Judit: Honfitársak

Érdekes és tanulságos könyv került kezembe. Bo Lidegaard dán történész írta, és a világ legdrámaibb exodusainak egyikét dolgozza fel: a németek megszállta Dánia polgárainak összefogását, hogy 1943-ban, a deportálás első kísérlete után – a 7-8.000 dán zsidóból az első éjszakai razzián háromszázat sikerült elfogni – az üldözötteket átcsempésszék a semleges, tehát biztonságos Svédországba.

Dunquerque csodája ismétlődött meg: hajók, bárkák, csónakok, olykor lélekvesztők indultak meg a Svédországgal szemközti dán tengerpartról a veszélyes útra: a hajósok, sok esetben egyszerű halászok, az életüket kockáztatták, hiszen törvény tiltotta a zsidók mentését. És azt se feledjük el, hogy addig, amíg sikerült a hajóutat megszervezni, az üldözötteket bujtatni, élelmezni, nem egyszer istápolni, vigasztalni is kellett.

Az angol változat címe: Countrymen. Szerte a világon sokaknak juthat eszébe róla Antonius híres temetési beszéde a Julius Caesarból, amelyben így szólítja meg Róma népét: „Friends, Romans, countrymen...” Az első ismert magyar fordítást készítő Vörösmarty Mihály a „földieim” megoldást választotta. Én pontosabbnak találom a „honfitársakat”. A dán demokráciában „árja” dánok és zsidó dánok honfitársaknak tekintették, elfogadták és tisztelték egymást, a bajban kiálltak egymás mellett. Keresztély király ugyan, a legendával ellentétben, nem tűzte ki a sárga csillagot, de amikor a megszállás napjaiban miniszterelnöke megkérdezte, mihez kezdenek, ha a németek zsidóellenes rendszabályokat akarnak hozni, az idős király így felelt: „Akkor mind kitűzzük a sárga csillagot.”

Sokat mesélhetnék a könyvről, de remélem, előbb-utóbb magyarul is megjelenik. Inkább mutatóba lefordítok belőle egy oldalt – egy részletet, amelyben nem életről és halálról van szó, nézetem szerint mégis sokat, nagyon sokat árul el a lényegből. Az előzmény: lezajlott a már említett, első razzia.

„A dán hatóságok azt is elhatározták, hogy gondját viselik az eltűnt személyek otthonának és javainak, függetlenül attól, hogy a tulajdonosok elmenekültek-e vagy deportálták őket. Hans Henrik Koch, a Szociális Ügyek Minisztériumának államtitkára bejelentette kollégáinak: „a rendőrséggel karöltve utasította a Koppenhágai Szociális Szolgálatot, hogy szervezzék meg a gondnok nélkül maradt zsidó lakások felügyeletét. Svenningsen külügyminisztériumi államtitkár azt javasolta: „Nevezzünk ki minden lakáshoz törvényes gondviselőt!” A Szociális Ügyek Minisztériumát tehát a Külügyminisztérium késztette cselekvésre, Koch azonban rendkívül aktív volt, és ő vonta be az első perctől kezdve a fővárosi hatóságokat, lévén hogy a dán zsidók túlnyomó többsége Koppenhágában élt. Volt egy probléma, amely már a kezdet kezdetén felmerült: a dán hatóságoknak nem volt birtokában az érintettek névsora és lakcíme, mivel a zsidó származású dánokat senki sem foglalta lajstromba. A feladatot egy speciális szervezetre, a már említett Szociális Szolgálatra bízták, mivel hozzájuk fordultak információért a gondnokok (közös képviselők?), az adóhivatal vagy egyes érdekelt személyek. Valahányszor feltételezték, hogy az ügy egy elmenekült, rejtőzködő vagy deportált személy tulajdonát érinti, a Szociális Szolgálat emberei megtekintették a lakást, és leltárba foglalták az ingóságokat.

d__nkir__ly.jpg
X.Keresztély Dán király

A hivatal megbízottai gyakran kértek segítséget különféle önkéntes egyesületektől vagy egyéni ajánlkozóktól, akik aztán gondoskodtak a takarításról, a karbantartásról, és eltávolították a romlott élelmiszert, amit a tulajdonosok siettükben otthagytak. A lakásokban vagy házakban talált értéktárgyakat, betétkönyveket vagy készpénzt biztos helyen tárolták, hogy később a jogos tulajdonos mindent visszakaphasson. E helyütt nem részletezhetem ezt a nagyszabású műveletet, amelyet a hatóságok és a szomszédok együttes erővel hajtottak végre. Elég, ha megjegyzem, hogy a háború után hazatérő menekültek elsöprő többsége tökéletesen gondozott állapotban találta otthonát, és hiánytalanul visszakapta értéktárgyait, noha csak természetes, hogy az összképen belül akadtak kivételek is.”

Hát igen. Ilyen is volt. De mint az angol pázsitot, ezt a készséget is kitartóan, hosszan kell(ene) locsolni.

Az írás eredetileg a Sófár XVIII/3-ban számában olvasható