Nagyon pesti, nagyon a miénk: Seress Rezső

A Zsidó Kulturális Fesztivál keretében Dalok a Kispipából címmel Fesztbaum Béla színművész és a Kék Duna Szalonzenekar Seress Rezső szerzeményeit adja elő az Óbudai Társaskörben szeptember 3-án délután 3-tól. A 42 éves Fesztbaum Bélával a kávéházi kultúra iránti rokonszenvéről és a Szomorú vasárnap című világsláger nagyon pesti szerzőjéről, Seress Rezsőről (1889-1968) beszélgettünk.

zskf_fesztbaum_1.png

Hadd kezdjem egy magánjellegű kérdéssel: az 1990-es években Egerben volt egy újságíró kollégám, akit Fesztbaum Bélának hívtak. Az édesapja volt? Ha igen, akkor ön egri?

Igen, odavalósi vagyok! Édesapám sportújságíróként dolgozott a megyei újságnál Egerben. Én magam csak az általános iskola befejezéséig laktam ott, mert utána gimnáziumba már Szentesre kerültem, aztán a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Budapestre, s azóta is itt élek.

Azaz már itt, a fővárosban találkozott a letűnt kávéházi kultúra nyomaival. Mi ragadta meg ebben a világban, és Seress Rezső munkásságában? Hiszen nem éppen a mi generációnk zenéje.

Nem csak az akkori zenéhez vonzódom, hanem ahhoz az egész korszakhoz, az 1920-as, 1930-as évekhez, s igen, a kávéházak világához. Büszkén szoktam hivatkozni egyik, ha szabad így nevezni, szellemi és színészi példaképemre, Benedek Miklósra, és az ő híres műsorára, a Budapest Orfeumra, amelyet élőben sajnos nem láthattam, csak felvételről. A Budapest Orfeum számomra máig meghatározó kabaré-, sanzon- és kupléválogatás, nagy hatást gyakorolt rám, hogy Benedek Miklós és kollégái, Császár Angela és Szacsvay László milyen árnyaltan ábrázolták történelmi díszletek között a kor csetlő-botló kisemberét. S hogy mi ragadott meg abban a korban? Többek között az, hogy az akkori dal- és jelenetszerzők különösen szellemes elmék voltak, ugyanakkor igazi színpadi szakértők, professzionális iparosok és kiváló művészek egyszerre. A jó újságírókhoz szoktam őket hasonlítani, egy jó újságírónak ugyanis tudnia kell úgymond flekkre dolgozni: azaz ha pontosan egy flekk helyed van az újságban, akkor egy flekkben kell elmondanod a lényeget, az írás nem lehet sem rövidebb, sem hosszabb. Ilyenek voltak a kávéházi szerzők is: nem csak művészek, de igazi profik. A dal is olyan, mint egy míves hírlapi tárca: rövid formában kell brillírozni. Egyszóval nagyon rokonszenves nekem ez a világ, sokszor úgy érzem, hogy az általunk előadott szerzemények által valamiképpen bekukucskálhatunk a boldog békeidők díszletei mögé, s megpillanthatjuk, hogy milyen volt az akkori Budapest és Magyarország valójában. Úgy sejtem, nem valószínű, hogy a boldog békeidők tényleg boldogok és tényleg békések lett volna. Én azonban előadóként hálás vagyok annak a kornak, mert a korszak kultúrája, hogy úgy mondjam, előadóbarát. Ez alatt azt értem, hogy egy színész valódi játékos örömmel képes odakopírozni magát a zenés produktumok mögé.

És ez vonzotta Seress Rezsőhöz is, így találtak egymásra?

Róla hadd jegyezzem meg, hogy mélyebben nem ismertem az életét egészen addig, míg az Óbudai Társaskör föl nem kért engem és a zenésztársakat, ifjabb Berki Sándorékat egy róla szóló jubileumi est bemutatására. Ez három éve volt, és büszke vagyok rá, hogy ezt a produkciót a közönség szeretete még mindig színpadon tartja, holott eredetileg egy előadásról volt szó. Az estet úgy kell elképzelni, hogy én ülök egy pianínó előtt, mint annak idején Seress a Kispipában, vagy a Kulacsban, körülöttem Berkiék nagyszerű szalonzenekara, és onnan, a pianínó mellől elmesélem Seress életét dalban és prózában. Őt idézem meg, s mindig meghat, amikor megérzem, hogy a közönség voltaképpen Seress Rezső zongorája mellé ül le, azaz őt látja és őt hallja, miközben én mesélek róla. Tudja, Seress Rezső élete igazi kelet-európai sorstragédia némi tragikomikus ízzel, azaz az ő élete nagyon a miénk, nagyon átérezhető. Ő képes volt arra, hogy egyszerre nevettessen és megríkasson, hiszen Pest kedves, bohém bohóca volt egyfelől, másfelől egy mélyen érző, a kor sötét történéseire igen érzékeny, tragikus lélek. Hozzáteszem: mindezt képzetlenül, hiszen autodidakta zongorista volt, valójában nem is tudott soha két kézzel rendesen játszani, az egyik kezével pötyögtette a dallamot, a másikkal meg vagy a taktust verte, vagy az éppen betérő vendégeknek integetett.

Mit gondol legismertebb szerzeményéről, a Szomorú vasárnapról?

A legnagyobb magyar világsláger, büszkék lehetünk rá, hogy a világon mindenütt ismerik, és neves előadók dolgozták föl Billie Holiday-től kezdve Sinead O'Connoron át Björkig. Nekünk, magyaroknak különösen fontos, hiszen a korszaknak, amelyben íródott, egyik hihetetlenül pontos lenyomata: látszólag csak egy szomorkás szerelmes dalocska, ugyanakkor jóval több, a háború előtti világfájdalom szólal meg benne, s azt mondja: barátaim, nehéz, nagyon nehéz ezen a földön élni. Nagyon magyar, nagyon budapesti, nagyon hetedik kerületi dal. Mint tudjuk, Seress a hetedik kerület lakója volt, nem is szeretett onnan kimozdulni, azt mondta, hogy neki nem függőlegesen, hanem széltében-hosszában van tériszonya. Minden baja volt, ha át kellett mennie Budára. Röviden megfogalmazva: az ő életműve a magyar kultúrkincs része.

Beszélt-e olyan emberekkel, akik még látták-hallották Seresst élőben zenélni? S ha igen, beépített-e az előadásba olyan elemeket, amelyek Seress előadásmódját jellemezték?

A válaszom igen és nem. Vagyis igen, találkoztam olyanokkal, akik hallhatták őt, másrészt nem akarom Seresst utánozni. Én én vagyok, megidézem őt a saját eszközeimmel, de nem vagyok Seress-imitátor. A hasonlóság annyiban áll, hogy igyekszem közvetlen lenni a közönséggel, hiszen ő is az volt, gyakran odaszólt a nézőkhöz, kinevetett és kikacsintott a hangszer mögül. Gyakran jönnek oda hozzám idősebb emberek, akik elmondják, hogy látták és hallották őt. Egyik különleges élményem, hogy egy tavaly nyári koncert után odajött hozzám egy őszes úr könnybe lábadt szemmel, elmondta, hogy Ausztráliában él, s képzeljem el, hogy évtizedekkel ezelőtt, amikor elhagyta Magyarországot, a Kispipában ette az utolsó rántott szeletet, és Seress Rezsőt hallgatta. S most, hogy visszajött látogatóba, könnyezve hallgatta ezeket a dalokat újra. Libabőrös lettem, amikor ezt elmesélte.

Kácsor Zsolt

Az esemény facebook oldala ode kattintva