Hitler fattyút gyárt

Szántó Judit / Sófár, Mazsihisz

A Wittgenstein-család Bécs egyik leggazdagabb zsidó nagyiparos-dinasztiája volt. (Alexander Waugh róluk szóló krónikája magyarul is megjelent; nagyszerű könyv, érdemes elolvasni.)

Ludwig_Wittgenstein.jpgAusztria náci bekebelezése, az Anschluss idején a harmadik generációból csak ketten éltek Bécsben, két magányos idős hölgy: Hermine, a 65 éves aggszűz és Helene, a 60 éves özvegy. Hat testvérük közül egy eltűnt, kettő öngyilkos lett, s hárman éltek biztonságos külföldi országokban; közülük az egyik Ludwig volt, a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, a másik Paul, a félkarú zongoraművész, aki a családi vagyonból neves komponistáktól rendelt magának fél kézre írt zongoradarabokat.

És ugyancsak külföldön, egy zürichi bankban volt e vagyon legjelentősebb része, több tízmillió svájci frank és többmilliós értékű aranykészlet. Ennek tetemes részét akarták a külföldön élő, tehát diszponálni képes örökösöktől megszerezni az állandó devizahiánnyal küzdő nácik. A Reichsbank vezető szakembereiből és jogászokból álló tárgyalódelegációt küldtek ki, amely lázas alkudozásba fogott Paullal és az Amerikába házasodott Gretével. (Ludwig előkelőn távol tartotta magát.) Az örökösök legfőbb feltétele az volt, hogy a Hitler uralma alatt rekedt két bécsi nővért mentesítsék a zsidótörvények alól.

A delegáció először elképedten tiltakozott, majd alkudozni (és zsarolni) kezdett, végül a vagyon bűvöletében beadta a derekát. A mentesítésre egyetlen lehetőség van, közölték: ha a rég elhunyt Wittgenstein nagymama unokái tolmácsolásával „bevallja”, hogy ő bizony félrelépett, méghozzá egy árja nemesúrral (méghozzá kétszer is, öt éves időközzel!). Ekként a tisztes idős hölgyek fattyúk lesznek, de ez nem érdekes; a fő az, hogy Mischling, azaz kevert fajú, hivatalos néven félvér lesz belőlük.

Még ez sem ment azonban könnyen. A hosszadalmas bürokratikus huzavonát elkerülendő (az üzlet mindkét félnek sürgős volt) az értékes mentesítési okiratot végül – kisebb csoda – nem más, mint maga Hitler szignálta. Ő gyártott a finom úrhölgyekből fattyakat; hiába, nagyon kellett a pénz (nyilván a rezsim sötét céljaira). Hermine és Helene háborítatlanul éltek tovább a zsidótlanított Bécsben, azon belül is a pompás Wittgenstein-palotában, és hetvenes éveikben, jóval a második világháború után, ágyban, párnák közt hunytak el.

Nem zavarta őket a tomboló terror, rokonaik, ismerőseik elhurcolása, megölése, a körülöttük megritkult levegő? Talán ők is csodabogarak voltak, mint két híres fivérük? És itt már átlépünk egy kényes területre. Semmi baj azokkal, akik csodával határosan túlélték a haláltáborokat, a munkaszolgálatot vagy kiúsztak a Dunából. De akik életben maradásukat a hóhéroktól vásárolták meg, gyanúsak; nem felelősek-e, természetesen „csak” erkölcsileg, kevésbé tehetős vagy kevésbé ügyes hitsorsosaik tragédiájáért?

Emlékezzünk a Kasztner-ügyre, amelynek azóta is, napjainkig nyúlóan, tekintélyes irodalma van, és ez is jelzi, hogy itt évtizedek óta tartó, minden pro-t és kontrá-t felvonultató, mégis eldöntetlen vitáról van szó.(Egyébként nemrég hallottam, hogy a Kasztner-vonaton utazott a biztonságba az akkor 16 éves kolozsvári Ádám Ottó is, a későbbi – s nemrég elhunyt – kiváló színházi rendező.)

Az első világháborúban két „nagyezüsttel” kitüntetett édesapám 1944 augusztusában megkapta az úgynevezett Horthy-mentességet. Ketten mentünk fel a papírért a miniszterelnökségre, sárga csillaggal, az engedélyezett kijárási időben. Édesanyám ollót csomagolt velünk: a kapualjban levágtuk a „megkülönböztető jelzést”. És utána – ami addig tiltott lett volna – bementünk a Ruszwurm-cukrászdába. Máig érzem az akkor elfogyasztott sárgabarackos lepény ízét és illatát. Tizenegy éves voltam. Szüleim, amennyire lehetett, védtek a tudástól.

De mentség ez?

Egy ugyancsak nemrég elhunyt közeli rokonom mérhetetlen gúnnyal és indulattal tudott megszólítani: „Na, te Horthy-mentes!”

Magamban sokszor lejátszottam a fentebb jelzett vitát, a saját peremet: bűnös vagyok-e? Kasztner Rezső nem erkölcsileg – az életével felelt a németektől megvásárolt, életben maradt zsidókért.

Jó, az igazi bűnös természetesen a fasizmus volt, amely ilyen és ehhez hasonló megoldásokra (is) kényszerített. Mégis azt hiszem: ez a vita soha nem fog eldőlni.


Szántó Judit Az írás a Sófár XIV/5. számában jelenik meg (sofar-ujsag.hu)