05.02. 19:38, kimenete: 05.03. 20:50 
Mazsihisz
87 éves korában, otthon, ima után érte a halál, nagy űrt hagyott maga mögött a miskolci hitközségben, szerénysége, elkötelezett vallásossága, Izrael szeretete példaértékű volt.
Az őszinte általános és mélységes gyász, amely Klein Ernő halálát kísérte, a legszebb és legmeghatóbb bizonyítéka annak, hogy a szív embere költözött el közülünk.
A szív embere, aki mélyen befészkelte magát a szívekbe, és mindenki saját mély sebének érezte, mikor tudatára ébredt, hogy Klein Ernő élő alakja kiszakadt a lelkéből és a kegyeletes drága emléknek adta át a helyét.
Ernő bácsit nemcsak tisztelték, hanem szerették is – erről tanúskodtak azok akik a gyásztól lesújtva kísérték utolsó útjára.
Ernő bácsi a miskolci zsidóságnak pótolhatatlan vesztesége
| Életéről a Miskolcer Blettern című időszakos folyóiratban készült interjú 2005/8. száma a következőket írja: „ Szikszón születtem 1923-ban, akkor tán kétszáz zsidócsalád lehetett ott. Szegény sorsúak voltunk, hét testvéremmel azért jó gyerekkort éltünk, kódorogtunk, játszottunk, rongylabdáztunk, mint minden velünk hasonszőrű, hasonló sorsú kölyök. Apám állatokkal foglalkozott, kereskedett velük, abból tartott el bennünket. Aztán mivel szőlőkezelést vállalt Sajószentpéteren, odakerültem magam is és ott éltem egészen 13 éves koromig, mert tanulónak, kőfaragónak adtak Miskolcra. Annak előtte csak ritkán jártunk a városba, úgyhogy nekem nagy érdekességnek számított. Később szakmunkásként már könnyebben ment, mert túlórázni is lehetett. Akkor már magamat fenn tudtam tartani. Munkaszolgálatra Jolcsvára hívtak be. Az elején a régi kerékvágásba mentek a dolgok, kiképzést is kaptunk, még nem gyűlölködtek annyira a magyarok. De csak kegyetlen dolog volt, mindent megtiltottak, hol ezt vették el tőlünk, hol azt. Elég hozzá annyi, hogy végül Veszprémbe kerültem, a repülőteret kellett rendben tartani. Tűrhető munka volt. Aztán jött Pápa, az oroszok már a Balaton köré nyomultak. A front Pápához közeledet, nekünk irány Körmend, ott átadtak minket a nyilasoknak. Orvosi vizit következett: két-három pofon meg egy fenékbillentés, ami kis motyónk volt azt mind elvették. Ausztriában, egy malomban helyeztek el bennünket. Nagyon ritkán kaptunk valami ennivalót, de én valahogy olyan lelkesedéssel mentem, mindig gondoltam, hátha összetalálkozom valakivel. Akkor még nem hallottuk mi megy a táborokban, azt sejtettük, hogy valami nagy baj van, de pontosan nem tudtuk. Veszett éhesen vándoroltunk, csigát, repcevirágot ettünk. Látták milyenek vagyunk, megsajnáltak. Grazban kenyeret, meg krumplit dobáltak a lakosok az ablakból, hiába, hogy lőtték őket a katonák. No meg annyira bíztam a találkozásban, hogy mindent elkövettem az életemért. Mentem a sorok között kérdezgettem mindenkit, nem látták-e a rokonaimat, s egyszer csak összeakadtam apámmal, aztán a két öcsémmel, még a nagybátyámat is megtaláltam. Az egész menetben lévő család megérkezett Kunzkirchenbe. Állítólag a táborban húszezrünket helyezték el. Enni akkor már semmit se adtak, ha kiléptünk a barakkból, azonnal tüzeltek. Annyi halott volt, hogy fáradtságot se vettünk kivinni őket. Mindenki lebetegedett, a többség tífuszba esett. Aztán nagy nehezen jöttek az amerikaiak. Itthon, szerencsém volt, Sajószentpéteren megvolt a műhelyem, mint kőfaragó dolgoztam. Aztán nyugdíjba mentem, amúgy még javítgatok sírköveket, az erőm még meg van, semmit sem lassultam, úgyhogy manapság ezzel foglalkozom, illetve a temetéseken segédkezem a Chevra Kadisa vezetőjeként. Nagyjából ennyi. Akar még tudni valamit? Nekem ne nagyon cikornyásan írja! Egyszerűen, mint amilyen én vagyok.” Ernő bácsi emléke legyen áldott! |
Szeretnél értesülni új hírekről?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!
