Arthur Miller, aki a zsidó magányt a század legnagyobb drámáiba rejtette

Az ügynök halálát az „amerikai álom” illúziójától megfosztott, megsemmisülő identitású kisemberről írta, egy kritikusa szerint tulajdonképpen a „Hegedűs a háztetőn” történetének folytatásaként. Az ő szerelme vezette el Marilyn Monroet a zsidósághoz, amelyet maga Miller fiatalon elhagyott, de újra és újra visszatért hozzá: olykor titokban, de néha nyíltan is. 1915. október 17-én születetett.

„Galíciai jöttmentek”, lengyel zsidók leszármazottja volt New Yorkban az elmúlt század legnagyobb amerikai drámaírója, az 1915-ben született Arthur Miller. Első szűk másfél évtizedét még meglehetős gazdagságban töltötte, édesapja vállalkozása 400 embernek adott munkát. De az új világgal, a „goldene medinével”, az amerikai Kánaánnal kapcsolatos álmait már kiskamasz korában összetörte a nagy gazdasági világválság, amelyben apja csaknem mindenét elveszítette. Tizenévesen Miller már kenyeret hordott ki reggelenként, iskola előtt, hogy hozzájárulhasson a családi költségvetéshez: a problémátlannak tűnő idillbe betörő valóság drámai modelljét nyújtotta így át neki az „élet”, ama közmondásosan nagy dramaturg, akitől mindenki plagizál, és ő figyelt és felhasználta mindazt, amit tanult későbbi drámáiban: hatott rá Ibsen művészete, persze, de nem könyvben vagy színpadon látott először ilyesmit.

Először újságírást tanult a Michigani Egyetemen, első igazi felnőttkori intellektuális otthonában, első drámakezdeményeinek sikere után mert csak váltani. Itt tanulta meg egyik imádott professzorától a dráma felépítésének, mozgásban tartásának technikáit (igen, ezek részben technikák és tanulhatóak, ettől még nem lesz mindenki Arthur Miller, de ezek nélkül még maga Miller sem lehetett volna önmagává).

Az egyetem után színházi ember lesz annak ellenére is, hogy elmehetne a 20th Century Foxhoz: tudatosan a színházat választotta a mozi századában Amerikában: enélkül a bátor önismeret nélkül sem lehetett volna önmagává.

Először 1940-ben kerül egy drámája színre és rögtön gigantikus bukás lesz belőle. Négy előadást ér meg, a kritikusok addig is kórusban szörnyülködnek rajta.

Pár évvel később az Édes fiaim már zajos sikert arat a Broadwayn és megszületik Arthur Miller, az elismert drámaíró. A következő másfél évtized lesz élete hosszú drámai csúcspontja.

Még a negyvenes évek végén hetek alatt megírja Az ügynök halálát, a társadalmi méretekben megerősített és elvárt önbecsapás drámáját, amelyben Willy Loman kénytelen lesz rájönni szétforgácsolódó élete sokasodó romjai között, hogy élethazugságai már nem elválaszthatóak az életétől, hogy azonossá vált velük és a hazugság vége egyúttal az élet végét is jelenti számára.

A darabbeli Willy Loman ügynöknek, annak ellenére, hogy Miller a bácsikájáról, Manny Newmanről mintázta, nincs sem zsidó, sem másmilyen etnikai háttere: moralitásjáték az elidegenedés és a hazug álközösségek hatalmáról Amerikában, tanmese az amerikai álom sötét oldaláról. Vannak, akik szerint ez így van jól, hiszen minden moralitásjátéknak általánosnak kell lennie, mások szerint ez a befogadásra, önmaga elfogadtatására törő, valahová tartozni akaró kisebbségi jellegzetes lélektani helyzete, amerikai zsidó asszimilációs dráma, a „Hegedűs a háztetőn folytatása- az emigránsok Amerika-álmának vége”. Miller először az előbbi, élete vége felé azonban inkább az utóbbi állásponttal értett egyet. A világirodalom egyik legnagyobb drámájának szereplőiről azt írta alkotójuk 199-ben - 50 évvel azután, hogy megálmodta őket -, hogy „zsidók fényévekre a vallástól és a közösségtől, amely valóban zsidókká tehette volna őket”.

A tekintélyes Commentary magazin kritikusa annakidején egyenesen azt vetette papírra Az ügynök halála jiddis színházi adaptációjának bemutatásáról, hogy „az emberen az a leküzdhetetlen érzés uralkodik el, hogy ez a jiddis darab az eredeti és a Boradwayen bemutatott verzió csak Arthur Miller angol fordítása”. Huszonéves korában, amikor először próbálgatta megírta témát Miller, az ügynököt még hol Schoenzeitnek, hol Schleifernek hívták volna: a végül Lomanként megszülető szegény antihőst a legnagyobb sikerrel talán a nagy zsidó színész, Dustin Hoffman játszotta.

Voltak ugyan nyíltan zsidó szereplőkkel dolgozó szövegei is – Magyaroszágon ezek közül leginkább a Közjáték Vichyben című drámája ismert -, de a hagyományos zsidó miliőben felnövő Miller, aki önéletrajzában felidézi, hogyan ült dédapja térdén a zsinagógában, felnőttként vallástalan baloldali értelmiségivé lett.

Ennek köszönhette azt is, hogy a háború után tomboló, minden bokorban Amerika-ellenes, kommunista árulókat kereső mccarthyzmus célkeresztjébe került: a boszorkányüldöző tömeghisztériáról írta másik legsikeresebb darabját, A salemi boszorkányokat, amely Istenítélet néven (ez a fordítás közelebb esik az eredeti címhez) fut jelenleg is a Vígszínházban és mellesleg a Broadwayn is: a Forward nevű zsidó lap kritikusa szerint ezúttal a Trump-jelenségről szól az ottani előadás.

Miller második felesége a korszak (és talán minden idők) legelragadóbban szép színésznője, Marilyn Monroe volt, akinek kivételesen szomorú életében az eredetileg Miller miatt felvett zsidó vallás – zsidó esküvőjük volt – némi vigaszt és biztonságot jelentett: bár a válásuk után nem sokkal meghalt, Monroe hátralévő idejére hű maradt a judaizmushoz. Utolsó filmje, a Kallódó emberek forgatókönyvét még Arthur Miller írta és nem csak Monroenak, de Clark Gablenek is ez volt az utolsó mozija.

Ezen a forgatáson ismerte meg Miller a harmadik feleségét, Inge Morath fotográfust, tőle született lánya, Rebecca Miller filmes, aki A salemi boszorkányokból készült film forgatásán ismerkedett meg férjével, a kivételes angol zsidó színésszel, Daniel Day Lewisszal.

A 90.évében, 2005 február 10-én halt meg: azon a napon, amelyre Az ügynök halála Broadway-bemutatója esett 56 évvel előbb. Két évvel később egykori iskolája, a Michigani Egyetem megnyitotta az Arthur Miller Színházat. Végakaratának megfelelően ez az egyetlen színház a földön, amely az ő nevét viseli.