Amikor
egy napnak vége van, amikor eseményeit már magunk mögött hagytuk, nem
cipelhetjük tovább annak terhét. Le kell zárnunk, ki kell vinnünk tudatunkból, hogy
ez által megtisztulva, másnap új lappal léphessünk tovább, előre! – tanítja
írásában Szerdócz Ervin rabbi.
„Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye ki
a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.” (Mózes 3. 6/4.)
A
főpap és fiai felavatását követő pillanatokról olvasunk. Áron, – Mózes testvére,
– már főpapi státuszban bemutatta égőáldozatát, saját bűnáldozatát, majd a közösségi
áldozatot és a békeáldozatot. Ünnepélyes pillanat, egyben óriási felelősség. Ha
volt bűne, márpedig kinek ne lenne, annak bevallásaként bemutatott áldozat nem
csak saját megítélésében, de népére is pozitív hatással volt. Ezért a kegyelem
nagy pillanatában az áldozatot főpapi ornátusban tette meg. Köntösét hófehér
egyiptomi len anyagból készítették. Arannyal volt hímezve, mellén a misztikus
Efod, vállain az Urim és Tumim, fején a „micnefetnek” nevezett papi süveg. Még
alsónadrágot is viselt, – ami nem volt szokás abban a korban, – hogy ne érje szégyen
szemérmét, amikor megy fel a lépcsőn, a Szentek Szentje függönye elé. Ott
mutatta be áldozatát, amit elégettek. Minden más áldozat húsából
fogyaszthatott, de ebből nem!
Az
olvasóban felvetődik a kérdés: miért történt mindez így a főpap felavatását
követően.
Nem
lett volna logikusabb „forgatókönyv” a főpapnak felülni egy díszes trónusra és
elmerülni a múltra és a jövőre vonatkozó gondolatokban. A Tóra így rendelkezik:
„Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye ki a hamut a táboron kívülre,
tiszta helyre.” A ruhacsere nem sértette a főpap nimbuszát? Érezzük, hogy itt
valami másról és valami fontosról van szó. A főpap levetette díszruháját, és a
nép mellé állt a nép nevében. Ez alázatának gesztusa volt. Azután a főpapi
tisztét jelentő áldozat hamuját kivitte a táboron kívüli tiszta helyre. A
főpap, kiemelt minőségében, eltakarította az aznapi áldozat minden jelét és maradékát
és új helyzetet teremtett. Lezárta a múltat és megnyitott egy új, egy más
lehetőséget. Helyet teremtett az újnak. Mi az üzenete ennek?
Emberek
vagyunk, saját személyiséggel, lehetőséggel, sorssal. Minden nap megéljük
lehetőségeinket, a magunk választásában és reagálásában. Meghozzuk magunk
áldozatát. Ám, amikor a napnak vége, amikor valamit már magunk mögött hagytunk,
nem cipelhetjük annak terhét tovább. Le kell zárnunk, ki kell vinnünk tudatunkból.
Lezártnak kell nyilvánítanunk. Megfelelő alázattal, nem a büszkeség díszes
köntösében, hanem az alázat egyszerű őszinteségében, el kell takarítanunk
magunkból. Tiszta helyre kell tennünk, ami azt jelenti, hogy ez által
megtisztulva új lappal lépünk tovább, előre! S mindezt tesszük a magunk
istenfélelmével, felelősségünk tudatában!
Történt
egyszer, hogy Bedicsev városába érkezett az orosz cár rokona, akiről azt
beszélték, hogy amilyen hatalmas volt hivatalában, egyben ugyanolyan gonosz is.
A herceg hallott a város rabbijáról Jichák Léviről (1740-1808) és magához
rendelte. Amikor Jichák Lévi megérkezett, a herceg végignézett rajta és azt kérdezte:
Mondja rabbi! Irigyel-e Maga engem?
Uram!
– mondta a rabbi – Maga valóban irigylésre méltó rangjáért, hivataláért és az
előkelő öltözékért is, amit magán visel. Ám ha megtér, minden láthatatlan folt,
mi rajta van, fénysugárrá válik és vele Maga is merő ragyogás lesz!
A herceg
meghökkent a rabbi szavain: Mit beszélsz ember! Én nem vagyok zsidó! Hát, ez az!
– folytatta Jichák Lévi. „Még a zsidó salakja, a kiégett hamu is, amiben már
semmi szikra sincs és így a „táboron kívülre” kerül, még annak is van reménye,
hogy visszatérjen, hiszen az Örökkévaló úgy irányítja a világot, hogy „még az
elszakított se maradjon eltaszítva előle.” (Sam. II 1/14) Ezért nem szabad
lemondani senkiről és még ezt a „hamut” is tiszta helyre kell tenni. Mire a
herceg: honnan fogom tudni, hogy ez megtörtént velem? Onnan, – felelte a rabbi,
– hogy irigyelni fogom Magát nagy fényességéért…!