„Ez a hajléknak, a bizonyság hajlékának elszámolása…”

Mi az értelme az elszámolásnak, ha az építtető megbízik az építőben? A bizalom biztosítéka az ellenőrzés – tanítja alábbi írásában a Pekudé hetiszakasz kapcsán Szerdócz Ervin rabbi.

„Ez a hajléknak, a bizonyság hajlékának elszámolása, amint Mózes rendeletére el lett számolva a leviták munkájával, Itámár, Áron főpap fia által.” (II.M. 38/21.)

Ünnepélyes pillanat! A zsidó nép szabad! Mózes által átveszi a morális élet parancsait tartalmazó „Szövetség két kövét”. Az annyi viszontagságot megélő, annyi veszélyt túlélő nép tudja, hogy minden Istennek köszönhető. A nép a pusztában töltött negyven év alatt szükségét érezte Isten jelenlétének bizonyosságát. A sok adakozás, erőfeszítés és munka után elkészült a Bizonyság Hajléka, melynek alkotóelemei kapcsán Rabbi Ovádjá Szforno (1470-1550 kommentátor, filozófus) kiemeli, hogy olyan szentségben, összetartásban készültek, hogy ellenálltak a múló időnek. És valóban, a két jeruzsálemi Szentélytől eltérően a Miskán elpusztíthatatlan volt. És akkor ahelyett, hogy megünnepelnék a sikert, Mózes elszámolást kért mindenre, amit felhasználtak az elkészítésére. Mi értelme volt az ünnepélyes pillanatot elszámolásra pazarolni?

Rabbi Meir Lejb ben Jachiel Michael (Malbim1809-1879) tanította: a Hajlék hűséges tanú volt, mert pontos elszámolás született felépítésekor, fel sem merült, hogy a nép felajánlásait a célnak nem megfelelő módon használták fel. Valójában Mózes nem népével, hanem Istennel akart elszámolni, népe csak tanú volt. Mózes úgy hitte, hogy csak kizárólag pontos elszámolás után válhatott a Hajlék az Isteni Jelenlét (Sechina) otthonává. Ha ez nem történik meg, akkor az Örökkévaló nem lakozott volna Izrael gyermekei között. Mózes emlékezett mit mondott Isten: „Mert én, az Örökkévaló... gyűlölöm a lopást a jogtalansággal.” (Jesája 61:8).

Következzen az elszámolás két példája.

Pinchasz ben Joir rabbi, a szelíd bölcs alkonyatkor ott ült a háza előtt. Akkor látta, hogy két elcsigázott vándor közeledik az országúton. Eléjük ment, üdvözölte és hívta őket, pihenjenek meg hajlékában. Egyikük átadott egy búzamaggal teli tömlőt, mondván: Kérünk, vigyáz rá, míg visszajövünk. Pinchasz Ben Joir átvette tömlőt és azok ketten siettek tovább az alkonyatban. Pinchasz rabbi megsimogatta a magokat, azután így szólt hozzájuk: I-ten gyümölcse, elvetlek benneteket a lágy édes földbe. Teljesítsétek hivatásotokat. Így várjátok meg, amií uratok visszatér és elszámolok velük.

Szólt és elvetette a magokat a földbe. Ősszel betakarította termésüket és újra elvetette az új magot, most már két mezőn. És a jövő tavasszal új földet vetett és teli szérűk roskadoztak Is-ten áldásától. Pinchosz ben Joir pedig csak nézte a rengő kalászokat.

Egyszer nyári alkonyatkor két rongyos-kopott ember állott meg háza előtt. Kéregetni jöttek. Ők már nem emlékeztek semmire, de a rabbi felismerte őket. Átölelte a két koldust és kivitte a tornácra: 

– Nézzétek! – mondta nekik. – Nézzétek a zúgó kalászokat, az arany vetést! Ez mind a tietek. Nézzétek a magtárt, tele van: a tietek. Mert ti adtatok egy tömlő búzát, hogy gondját viseljem. Megtettem és most elszámolok.

– Ó, csakugyan – mormolta az egyik koldus –, de annak már hat éve. Ki is emlékezett volna arra? Mi messze- messze jártunk, minket megcsúfolt az élet, minket megbántott, megsebzett ezer fájdalom…. és most, visszatértünk. Elfelejtettük, hogy itt hagytunk nálad, rabbi, néhány búzamagot. 

A másik koldus megcsókolta az öreg rabbi ruháit, majd kitárta karjait a dús mezők felett és felkiáltott: 

Áldott vagy Te Izrael Istene! Dicsértessék, ki így nevelte hűségre és ennyi szeretetre az ő gyermekeit, hogy elszámolnak azzal, ami rájuk lett bízva! (Zörájim, Dömáj 1.)

A bizalom biztosítéka az ellenőrzés!

Volt egyszer egy zsidó, aki egész életét a Tóra parancsainak betartásával élte. Sohasem evett disznóhúst. Egyszer rossz hajlama (jecer hárá) úgy elhatalmasodott rajta, hogy elhatározta egyetlen egyszer kipróbálja, milyen a disznóhús. Fogta magát és elutazott egy távoli szigetre. Ahogy megérkezett, a sziget legjobb éttermébe ment, és az étlapról disznósültet rendelt. Ahogy várja az ételt, megdöbbenve hallja, hogy nevén szólítják. Odanézve meglátja közössége tíz tagját, akik „véletlenül” pont ugyanarra az eldugott kis szigetre utaztak nyaralni. Ebben a pillanatban érkezik a pincér egy hatalmas ezüst tálcával, amelyen egy egész sült malacot hoz, almával a szájában. A rabbi a többiekre nézve csak annyit mondott:

„Csak egy almát rendeltem és nézzétek, hogy szolgálják itt fel!”